2010. november 4., csütörtök

"Az álom múlik, ébredek..."


Mert te ilyen vagy s ők olyanok 
és neki az érdeke más 
s az igazság idegállapot 
vagy megfogalmazás 
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen 
s ami szabály, mind nélkülem 
született: 
ideje volna végre már 
megszöknöm közületek. 

Mire várjak még tovább, a jövőt 
lesve alázatosan? 
Fut az idő, és ami él, 
annak mind igaza van. 
Én vagy ti, egyikünk beteg; 
és mégse nézzem a fegyvereket, 
hogy szeretet vagy gyűlölet 
közelít-e felém? 
Ha mindig csak megértek, 
hol maradok én? 

Nem! Nem! nem bírok már bolond 
szövevényben lenni szál; 
megérteni és tisztelni az őrt 
s vele fájni, ha fáj! 
Aki bírta, rég kibogozta magát 
s megy tőrök közt és tőrökön át. 
Ketten vagyunk, én és a világ, 
ketrecben a rab, 
mint neki ő, magamnak én 
vagyok a fontosabb. 

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár, 
az értelem szökik, 
de magára festi gondosan 
a látszat rácsait. 
Bent egy, ami kint ezer darab! 
Hol járt, ki látta a halat, 
hogyha a háló megmaradt 
sértetlenűl? 
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik, 
s ha kiderűl! 

Bennünk, bent, nincs részlet s határ, 
nincs semmi tilos; 
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány, 
se jó, se rossz. 
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott 
még rémlik valami elhagyott 
nagy és szabad álom, ahogy 
anyánk, a végtelen 
tenger, emlékként, könnyeink 
s vérünk savában megjelen. 

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok! 
Nekünk többé semmit sem ad 
ami kint van, a Sok. 
A tömeggel alkudni ha kell, 
az igaz, mint hamu porlik el; 
a mi hazánk az Egy, amely 
nem osztozik: 
álmodjuk hát, ha még lehet, 
az Egynek álmait!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

"A megpróbáltatás olyan, mint az erős szél. Mindent letép rólunk, ami letéphető, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk."
(Arthur Golden)