2011. február 23., szerda

Valami elveszett...

Spirál-pályán emelkedik a dallam,
s a dallamban a tiszta diadal:
hogy érdemes volt győzni önmagunkon,
hű társakkal jó volt állni a harcot,
s hogy fent, a csúcsról tündököl a táj,
semmivé lett az út sara, szemetje,
ide csak a fenyők illata ér föl,
s madártávlatból a völgy képe látszik:
gyom se csúfítja - virágok borítják.

S egyszerre fölsikolt a hegedű:
Azt jajgatja:
           Valami elveszett!
    Valami, valami szép
    örökre elszállt, elenyész...
    Valami pótolhatatlan,
    valami egyetlenegy,
    barátság, szerelem,
    egy pálma-zöld sziget,
mely átdereng a párás tengeren;
    vagy csak egy távoli nyár,
    valami szép,
    valami szép,
    talán a legszebb
    odaveszett
    örökre már.
És nincs segítség.
                           S nincs rá magyarázat.
Csak belesimul szelíden a bánat
sikolya a diadal dallamába.


Mert bárhogy tündököl föntről a lét,
így kell, lehajtott fővel ünnepelnünk,
elnézve a behódolt táj fölött,
és föl, az engesztelhetetlen égre.

S visszapörölni, ami elveszett,
vigasztalanul.
                      S hálát adva érte,
Hogy volt.
                És meg nem ismétlődhetett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

"A megpróbáltatás olyan, mint az erős szél. Mindent letép rólunk, ami letéphető, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk."
(Arthur Golden)