2010. december 4., szombat

Csak azért?



Csak azért, mert az a bizonyos villanyáram
Köztünk és körülöttünk és bennünk is kiégetett
Minden biztosítékot, és kilógtak a falból
A megszenesedett drótok, és helyrehozhatatlanul
Megszakadt, elmaradt, nem is tért vissza, mert
Nem tudtunk és nem is tanultunk meg vele bánni – 
                       csak azért?
Csak azért, mert se vér, se név nem jogosít fel
Kettőnket semmi néven nevezhető kapcsolatra,
Holott anyámhoz, apámhoz, hugomhoz, az összes
Vérrokonomhoz mikor volt feleannyi
Közöm is? Csak azért, mert azután már nem a testét?
Mert már csak megváltott? Mert nem voltam képes abból,
Amit adott, megőrizni még a szépségét sem,
Csak az életemet meg az ép eszemet – csak azért?
Csak azért nincs jogunk tudni, sőt hallani sem egymásról?
Úgy, hogy ha szóba kerül, csak annyit mondhatok:
„Igaz is, mi van vele? Hogy van? Te látod őt néha?”
És ha meghalok, egy szót sem válthatunk előtte,
És ha ő hal meg majd, én csak elvegyülve hátul,
Mintha véletlenül, megyek a koporsója után.
És életemnek az a része elsüllyedt, akárcsak
Az a breton székesegyház, és hiába
Szólal meg odalent a harangja naponta:
Csak nagyritkán ha fölhallom a tenger alól.

1 megjegyzés:

  1. ó Istenem... hol találsz te ilyet?

    milyen szomorú... és hát... ez az Élet.

    VálaszTörlés

"A megpróbáltatás olyan, mint az erős szél. Mindent letép rólunk, ami letéphető, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk."
(Arthur Golden)