Mától itt:

www.koff23.blogspot.com

Ugorj!

Nincs semmiféle varázsmódszer a kezdésre! Ha egy ember az úszómedence szélén állva arra készül, hogy beugorjék a hideg vízbe és azt kérdezné tőled: Hogyan kezdjek beugrani? mindössze azt válaszolnád: Így kezd el, hogy ugorj! Szedd össze a bátorságod és ugorj!
Akár életed minden órájában új lapot kezdhetsz. Ezért aztán semmi értelme, hogy várj a következő hétig, vagy akár holnapig. Remélheted, hogy a következő héten melegebb lesz a víz. Remélheted – de nem lesz melegebb. Hidegebb lesz.

Egymás helyett

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem.
Én végigálmodom az álmait,
Ő végigéli az én életem.
Ő helyettem is él, szenved, szeret,
Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
Én benne eltemetett vágyaim
Hazajáró lobogását látom.
De néha őt kísérti egy-egy álom:
Mennybe törő és földbe temetett,
Álom, amelynek folytatása
Csak bennem, az én lelkemben lehet.
Azt én nevelem, azt a gyökeret.
Titkos virágként világra hozom,
Nap felé fordítom a szirmait,
S égre festem egy halvány hajnalon.
Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem,
Barátságunkban épp ez a varázs.
Én benne élem égig magamat,
Ő bennem álmodja magát az égig.
Ha találkozunk egy más csillagon:
Szerepeinket talán kicserélik.

"A lelkem: Isten hangszere..."

Hiába minden, - egyre romlik
A lelkem: Isten hangszere.
A nyűtt idegek húr-hálózatán
Sátán vonója siklik, siklik,
S dallamtalan, kietlen hangzavar
Kavarog a nyomán.

Én Istenem, én Hangszer-készítőm,
És legfőbb Mesterem,
Te tudod: jót akartam,
Ne hagyj el engemet.
Ha máskép nem lehettem a Tied:
Az örökkévalóság szirtfalához
Vágd hozzá méltó haragodban
Méltatlan hangszered!

Az olvasásról

Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni.

Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében.

Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben.

Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék.

Gondold meg, hogy csak az ember olvas.

Még egy...

És még egy nap, és még egy kör,
és még egy éjszaka, és újra összetör.
És még egy dal, és még egy kín,
és még egy önmagába visszatérő sín,
még egy és még egy, ennyi hát a végtelen!

És még egy sors, és még egy tánc,
és még egy lant zenére elkopott románc.
És még egy csók, és még egy bűn,
és még egy ékezet egy sosem volt betűn,
még egy és még egy, ennyi hát a végtelen!

Még egy eskü jön hogy változunk,
még egy azt hitted egy másik,
ne nézz az égre, nem ott a vége,
még egy indulásról álmodunk!

És még egy korty, és még egy füst,
és még egy ölelés, hogy vissza mégse üsd!
És még egy vicc, és még egy blöff,
és még egy kelléktőr, mely mégis szíven döf,
és újra még egy és újra visszaérkezünk!

Még egy, aztán újra még egy,
ne nézz a mélybe, nem ott a vége!
Még egy, azt remélted más lesz ,
még egy és még egy, még egy és még egy!
Még egy ugyanoda érhetsz, még egy és még egy
még egy és még egy, még egy aztán újra még egy!

Mindegy!

...

Nem tudtam, mit rejt számomra a jövő. Heteken át a harag és keserűség kínozott, s arra következett a lankadtság. Voltál-e valaha tengeren sűrű ködben, midőn úgy tetszett neked, mintha az a majdnem kézzel fogható szürke sötétség körülzárna, amikor a nehéz, nagy hajó nyugtalanul és izgatottan tapogatja útját a part felé a mérővel, te pedig dobogó szívvel várod, hogy mi fog történni? Olyan voltam..., mint az a hajó, azzal a különbséggel, hogy rajtam nem volt iránytű, sem hangjelző, s nem tudtam mennyire van még part.

"Én most összeraklak!"

Szétesett világ

én most összeraklak,
szilánkjaidból

nem kérek magamnak.
Új kertet formázok

új betűt vetek,
újból és újra

az Égből merítek.

Merítek magasból vetni való magot
Magas Égi fáról földre hulló valót,
Kerek esztendőben Vízöntő jegyében
Magyarország helye Világ közepében.

Születni, születni Világ közepében,
Csendesen jönni Teremtő kedvére.
Felnőni, felnőni életvizet inni,
Sötétség hatalmát erővel legyőzni.

Szétesett világ, én most összeraklak,
Szilánkjaidból nem kérek magamnak!
Új hitet formázok, új betűt vetek,
Újból és újból az Égből merítek.

Nem urad és királyod

Kicsi leány, hidd el nekem:
Nincs olyan férfi,
Aki egy lány tökéletes
Szerelmi szent-áldozását megéri.
S ha volna is: hogy követelheti,
Hogy megtagadd magad?
Te Lélek vagy: kiolthatatlan Fény,
Megsemmisíthetetlen külön-lény,
Isten-gondolta külön-gondolat.
S kötötten is szabad.
Szabad.
"Semmiért Egészen"??
Istenkísértő őrült akarat
Képzelhet csak el így, rabnőjeképpen.
S hiába úgyis:
Nem lehet egészen.
Megíratott, hogy: "Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van,
Csak egy parancs kötvén le: szeretet."
De szeretni csak szabadon lehet.
Egyenlő méltósággal.
Külön világ, szemben külön világgal.
Az eggyéolvadásuk: csoda, ünnep.
De nincs embernek emberen hatalma.
És semmi sincsen, amit követelhet.
Azért, ha jönne modern Farao,
Ki lelked vágyik leigázni,
Az Isten képét benned megalázni
S gúlához követ hordani marasztal:
Pattanj vissza acélos daccal!
Kicsi leány, akárki lesz a párod:
Te önmagad vagy, és ő önmaga.
Együtt: Isten két iker-csillaga.
Kicsi leány, akárki lesz a párod:
Szegény, szánandó embertársad ő,
Nem urad és királyod.

Tanács

Te ne kérdezz, csak menj az utadon
S meg ne állj körülnézni,
A kétely gyilkos sebet üt belénk
S a lelkünk, a lelkünk bevérzi.

Te ne kérdezz, csak menj az utadon,
Az agyad bármi kábult,
A gyöngeséged, tétovázó vágyad
Egy hanggal el ne áruld.

Magadba higgy és menj az utadon,
Mint kit nem döbbent titkok árnya,
Gyáva, ki minden mondata után
Megtorpan kérdőjellé válva.

Mint Lót, eredj a kőkemény paranccsal,
Mögötted lobogjanak a csodák,
Mint akinek csak ökle, foga van,
Úgy menj a pusztuló világon át!
  

(...)

Ablaknál

Már fordulnak és intenek az évek,
a szerelem, ha néha még betéved,
a mélabú mezébe öltözik.
Az élet mintha négyökrös szekéren,
mocsáron át és csörgő, tiszta éren,
egy más vidékre lomhán költözik.

De költözni mit ér? Mit ér a holnap?
Akárhová mész, véled vándorolnak
a régi rongyok, régi bútorok.
Egy régi életet hoz mind magával,
gyermekkorod kaján tanúja rád vall
és nőttön nő a régi undorod.

Csak emlék a világ. Jobb volna élni,
jobb magadat merészen felcserélni,
elhagyva élted rég megunt körét.
De hü a szív, a régit kezdi újra,
jobb volna élni, máskép, megújulva,
mint tavasszal a föld, a fák, a rét.

A padló tompa gúnyt recseg alattam,
a gond harangoz minden gondolatban,
egy hűs szellő fuj, lankad már a nyár.
A lélek hullna, kétes mélybe veszne.
Mi tartja fönn? Csak egynéhány rögeszme.
Mint zsákmányát a lengő sasmadár.

Nézni...

Itt már a szavak mitsem érnek,

csak nézni kell és nem beszélni,

se kérdeni, se válaszolni,

csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán

parancsolnak csöpp rándulások,

s ha keskeny űr szakad közébünk:

felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni

ékesszóló sugarak által,

s meleg, bársonyos egyességre

jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,

kimondani, mi nyelveden van,

előbb dobbanni a szívednél,

csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,

ne szólj a száddal, csak szemeddel,

a szerelem akkor beszédes,

amikor beszélni már nem kell.

"Legyen úgy!"

Ölni jössz? ölelni hívsz?

Nem tudom, nem fontos — várlak és megyek.

(Átöltözni sem kell ehez, ahoz.)

És bármelyikre szánod is magad,

tudom,

odaadó leszel és tévedhetetlen:

teljes ajándék. Az Igazság Pillanata.

Még mindig álmaimról...

Azt álmodtam, hogy elveszítelek.

Előttem mentél, s úgy siettél,

hogy ne érjelek utol semmiképp,

aztán befordultál a sarkon.

Kiáltottam utánad,

de hangom erőtlenül halt el,

a lábaimban sem volt erő,

s minden lépésemmel nőtt

bennem a félelem…

Mi lesz most, gondoltam,

elérek-e én is a sarokig,

meglátom-e az ismerős utcát,

ahol először találkoztunk,

ahol a platánok hámló kérgét

mókusok hordták szét izgatottan?

Ezt néztük akkor régen mind a ketten,

s csak nagyon sokára láttuk meg egymást…

Az egész életünk benne van

ebben az utcában, gondoltam,

a platánok méltóságában,

a mókusok játékában, a vénülő házakban,

a délelőtti csendességben,

ami lassan sétál fel s alá,

és be-behajol az árva udvarokba,

a fiatalságom az az utca,

a szerelmem és a reményeim…

Mindjárt ott leszek én is,

gondoltam, ott leszek a sarkon,

onnan majd látni foglak ismét,

ott állsz a mi fánk alatt,

türelmesen, ráérősen álldogálsz,

nézed, hogyan bujkálnak a fények

az ágak között,

meg se rezzensz lépteim zajára,

mintha nem is tudnál rólam,

de magadban mosolyogsz azon,

hogyan próbálok észrevétlenül

eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva.

S már ott is voltam a sarkon,

már arcomban éreztem a szellőt,

amit a sűrű lombú fák küldenek

mindig elém fanyar illatukkal…

És akkor láttam,

hogy nincs ott az az utca,

és semmilyen másik utca sem volt,

csak a nagy üresség, a semmi,

és a szemem elé kaptam a kezem,

ez nem lehet, mondtam,

ez nem lehet,nem tűnhetett el,

ami valaha létezett,

s közben tudtam biztosan,

igenis lehet olyan,

hogy minden odavan

egy pillanat alatt,

s akkor sírni kellett nagyon,

s azóta is csak sírok,

hiszen még mindig álmodom.

A szív

A szív a legfurcsább csavargó,

vigyázzatok reá nagyon!

A megszokás halála néki,

de mindig kész van útra kélni,

ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,

a tolvaj-utat kedveli,

hiába tiltja tilalomfa,

nem hajt veszélyre, tilalomra,

még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,

minden lépése új talány:

onnan szalad, hol rája várnak,

s hívatlanul oson be másnap

pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,

ne bánjatok durván vele!

Mert ahonnan elűzték egyszer,

hívhatják vissza bár ezerszer,

nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -

dölyfös kacajjal elszalad,

hogy megalázva, elgyötörve

visszalopódzék a küszöbre,

hol csupa dacból megszakad.

Csönd után

Elbuktunk? Jó.

De mi ez a halálon túli fájdalom,

ez a keresztrefeszítés utáni láz,

kiteríttetés havon?

Mi ez a csönd utáni csönd,

az összegyűlt nyál a szájban?

Mi ez a mégis remény

az elárultatásban?

Finita

Vége van. A függöny legördült,

Komisz darab volt, megbukott.

Hogy maga jobban játszott, mint én?...

...Magának jobb szerep jutott!

Én egy bolond poétát játsztam,

Ki lángra gyúl, remél, szeret -

Maga becsapja a poétát,

Kell ennél hálásabb szerep?!...

Kár, hogy kevés volt a közönség.

Nem kapott illő tapsokat,

Pedig ilyen derék játékért

Máskor kap rengeteg sokat.

Mert e szerep nem most először

Hozott magának nagy sikert:

Volt már olyan bolond poéta,

Aki magának hinni mert...

Én magam e csúfos bukásért

Vádolni nem fogom soha,

Ez volt az utolsó csalódás,

A szív utolsó mámora.

Egy percig újra fellángoltam,

Álom volt, balga, játszi fény;

Megtört egy kegyetlen játékon,

Leáldozott egy lány szivén...

Vége van. A függöny legördült,

Végső akkordot rezg a húr,

Elszállt a hitem, ifjuságom,

Utolszor voltam troubadour...

Eddig a vágy hevéért vágytam,

Most már a hitben sincs hitem,

Ártatlanság, szűzi fehérség

Bolond meséjét nem hiszem.

Vége van. A függöny legördült,

Komisz darab volt, megbukott,

Rám tán halálos volt a játék,

Magának érte taps jutott.

Így osztják a babért a földön,

Hol a szív sorsa siralom...

...Hány ily darab játszódott már le

Ezen a monstre-színpadon?!

:(

Én soha másban

nem csalódom, csak saját

ítéletemben.

Valami elveszett...

Spirál-pályán emelkedik a dallam,

s a dallamban a tiszta diadal:

hogy érdemes volt győzni önmagunkon,

hű társakkal jó volt állni a harcot,

s hogy fent, a csúcsról tündököl a táj,

semmivé lett az út sara, szemetje,

ide csak a fenyők illata ér föl,

s madártávlatból a völgy képe látszik:

gyom se csúfítja - virágok borítják.

S egyszerre fölsikolt a hegedű:

Azt jajgatja:

           Valami elveszett!

    Valami, valami szép

    örökre elszállt, elenyész...

    Valami pótolhatatlan,

    valami egyetlenegy,

    barátság, szerelem,

    egy pálma-zöld sziget,

mely átdereng a párás tengeren;

    vagy csak egy távoli nyár,

    valami szép,

    valami szép,

    talán a legszebb

    odaveszett

    örökre már.

És nincs segítség.

                           S nincs rá magyarázat.

Csak belesimul szelíden a bánat

sikolya a diadal dallamába.

Mert bárhogy tündököl föntről a lét,

így kell, lehajtott fővel ünnepelnünk,

elnézve a behódolt táj fölött,

és föl, az engesztelhetetlen égre.

S visszapörölni, ami elveszett,

vigasztalanul.

                      S hálát adva érte,

Hogy volt.

                És meg nem ismétlődhetett.

Találkozás

Se neked, se nekem 

egymás felé nem szabad 

lépni sem, nézni sem. 

...

Megy az ösvény, menj tovább! 

Kezemen 

szögek sebe 

élesen 

Nem látod, hogy 

vérzem? 

Ne nézz hátra, lépegess 

csöndesen. 

S imádkozz, akár csak én, 

hogy legyen kegyelem, 

mert se neked, se nekem 

egymás felé nem szabad 

lépni sem, nézni sem.