Egymás helyett

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem.
Én végigálmodom az álmait,
Ő végigéli az én életem.
Ő helyettem is él, szenved, szeret,
Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
Én benne eltemetett vágyaim
Hazajáró lobogását látom.
De néha őt kísérti egy-egy álom:
Mennybe törő és földbe temetett,
Álom, amelynek folytatása
Csak bennem, az én lelkemben lehet.
Azt én nevelem, azt a gyökeret.
Titkos virágként világra hozom,
Nap felé fordítom a szirmait,
S égre festem egy halvány hajnalon.
Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem,
Barátságunkban épp ez a varázs.
Én benne élem égig magamat,
Ő bennem álmodja magát az égig.
Ha találkozunk egy más csillagon:
Szerepeinket talán kicserélik.

"A lelkem: Isten hangszere..."

Hiába minden, - egyre romlik
A lelkem: Isten hangszere.
A nyűtt idegek húr-hálózatán
Sátán vonója siklik, siklik,
S dallamtalan, kietlen hangzavar
Kavarog a nyomán.

Én Istenem, én Hangszer-készítőm,
És legfőbb Mesterem,
Te tudod: jót akartam,
Ne hagyj el engemet.
Ha máskép nem lehettem a Tied:
Az örökkévalóság szirtfalához
Vágd hozzá méltó haragodban
Méltatlan hangszered!

Nem urad és királyod

Kicsi leány, hidd el nekem:
Nincs olyan férfi,
Aki egy lány tökéletes
Szerelmi szent-áldozását megéri.
S ha volna is: hogy követelheti,
Hogy megtagadd magad?
Te Lélek vagy: kiolthatatlan Fény,
Megsemmisíthetetlen külön-lény,
Isten-gondolta külön-gondolat.
S kötötten is szabad.
Szabad.
"Semmiért Egészen"??
Istenkísértő őrült akarat
Képzelhet csak el így, rabnőjeképpen.
S hiába úgyis:
Nem lehet egészen.
Megíratott, hogy: "Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van,
Csak egy parancs kötvén le: szeretet."
De szeretni csak szabadon lehet.
Egyenlő méltósággal.
Külön világ, szemben külön világgal.
Az eggyéolvadásuk: csoda, ünnep.
De nincs embernek emberen hatalma.
És semmi sincsen, amit követelhet.
Azért, ha jönne modern Farao,
Ki lelked vágyik leigázni,
Az Isten képét benned megalázni
S gúlához követ hordani marasztal:
Pattanj vissza acélos daccal!
Kicsi leány, akárki lesz a párod:
Te önmagad vagy, és ő önmaga.
Együtt: Isten két iker-csillaga.
Kicsi leány, akárki lesz a párod:
Szegény, szánandó embertársad ő,
Nem urad és királyod.

Áldás, békesség!

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. 

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Össze ne tévesszetek véle

A verspillangó felrepült.

Tágul a kék ég körülötte.

Mint a báb: bámulok utána -

Báb-életét szétfeszítette.

A verspillangó felrepült, 

Engem üresen hagyott s holtan. 

Meg kell nyugodnom: nem szülője, 

Csak eszköze és burka voltam.

Össze ne tévesszetek véle: 

Ő immáron a napsugáré. 

Hernyóformában, báb-alakban 

Én maradok a föld poráé.

Misztikus vándor: megszáll engem, 

Csal, mintha magzatommá válna, 

Aztán gőggel lendíti szárnyát

Egy fölényesebb, más világba.

És mégis jó, hogy háza voltam, 

Egy darabig eszköze, őre -

S jó a bábnak, ha néha-néha 

Hall egy virágtól hírt felőle.

A keserű pohár

Ó, nem voltam türelmes szenvedő.

Testem a szenvedéshez nem szokott.

Az élet nem edzett, csak puhított.

S hogy megjelent a keserű pohár,

S felém libegett titokzatosan,

Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:

Megragadtam vadul a poharat

S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.

De rögtön csorbítatlan megjelent.

S szólt másodszor is a sötét pohár:

Ím itt vagyok, hogy te is kiigyál.

És igazság ez: szenvednek sokan,

S a Te részed még mindig hátra van.

S most kiiszod, ha akarod, ha nem.

Dühöngve vágtam közbe: nem!

Nem sóhajtok: "Múljék el, ha lehet" -

S fölvetettem daccal a fejemet.

Nagyot reccsent a csend -

S a makacs pohár újra falnak ment.

Ezer darabra ment.

De jaj, mert harmadszor is megjelent.

S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan,

Enyém, sajátom e sötét pohár -

És ki kell ürítenem poharam.

Az ajkam kinyílt félig-öntudatlan,

A karom kinyílt félig-akaratlan,

S felmérve csillagszabta sorsomat,

Fogtam s lassan fenékig ürítettem

A poharat.

Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol – és mindenütt leszek.

Katától Katáig :)

 (...)

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. 

Ez a magától: ez a Kegyelem.

A visszhang korrigál

Fájt a szívem - és fájó rejtekéből
Három szócskát világgá röpítettem,
E három szót: Mi mindig búcsúzunk!
E három szónak halk visszhangja támadt,
Visszaverték a messzi kék hegyek,
A végtelenség és az éjszaka.
De mire megint fülembe jutott:
Értelme furcsán változott a szónak,
S a három szóból csak egyetlenegy lett,
Ez az egy szó, hogy: Viszontlátásra!

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

.

.

.