Isten zenekara

Szeretlek, s mást is szeretek, -

neked ez fáj,

nekem meg elszakadni. De mit 

tegyek? Nem én akartam ezt az idegen

kapcsolatot, amely 

fáj és édes és

azt mondja, hogy nem én

és nem te, nem mi, nem az ember

fontos itt, nem az ember

parancsol, hanem valaki

más, ő - mondd, mit tegyek, 

ha ő cselekszik helyettem és 

én szenvedek a bűneiért, 

az ő bűneiért,

aki olyan

nagy úr, hogy már nem is ismer 

félreértést, hiszen csak az ész

beszámíthatatlan

józansága merészel 

ellene szólni? Mit tegyek én, 

mikor az ezernevű

Szerelem tüzes nyelvei

röpdösnek körül és maga

a halhatatlan Isten

mondja, hogy minden tettem és

szavam csak az ő akarata:

minden anyag az ő

töredéke, lakása, élő

s kimondhatatlan sokaság:

ő ez az örök

keveredés, irtózatos

parányokból összerakott 

anyag- s lélek-zenekar, amely

érthetetlen zenét

játszik neki

és ő

sohasem unja meg a 

dirigálást, s tudja, hogy sohase

lázadhat ellene a kürt, 

melyben az ő

lelke parancsol, sem hegedű

melynek az ő intése ad 

életet... 

- Óh, sohase

lázadhat fel a tehetetlen

zenekar Isten ellen, aki

az elromlott darabok helyett

mindig szállíttatja magának, és

velünk, megbűvölt mesterembereivel 

szállíttatja az új

hangszereket, hogy tovább

játszhasson rajtuk, sohase

lázadhatunk fel az örök

Szerelem ellen, aki

összevissza

integet és szeszélye szerint

csendíti össze a hangokat, 

és jaj, 

mi csak a magunk 

kis muzsikáját halljuk a teljes 

zenekar időtlen

zúgásában és sohase

tudjuk meg, mit akart elmondani

istenünk az ősi csöndnek, 

a fekete csöndnek, amely

köröskörül, 

csillagvilágok határán túl,

a Semmiség páholyaiban

testtelen ül 

és ránk néz és -

és figyel és -

és nem felel.

Összefoglaló

Mikor már csaknem elveszek:

hiányod megfogalmaz.

...

Belül lázongok, irtózatosan,

hogy így rádszűkült az egész világom.

...

Eltartottál magadtól,

akár a fellobbant gyufát.

...

megtanultam hallgatni érted,

...

részeg kisangyalok

ülnek a vállamon,

és azt hallgatják,

amit neked nem merek elmondani.

...

máris annyi váltómmal vagy teli,
hogy adósod lehetnék amíg élsz;

és lassan elhagy az önbecsülés,

...

Ami akkor, rég és azóta történt,

dac és gőg nélkül most csak fájni tud:

....

s lépteim megint mögéd szegődnek.

Mert nem szerettem én még senkit így előtted,

és nem tudok utánad szeretni senki mást.

...

életreszóló távolmaradnivalónk

lehet egymástól

...

Az isten verje meg lépteid nyomát. Lábaidra,

lábaidra vigyázzon.

...

"Az álom múlik, ébredek..."

Mert te ilyen vagy s ők olyanok 

és neki az érdeke más 

s az igazság idegállapot 

vagy megfogalmazás 

s mert kint nem tetszik semmi sem

s mert győzni nem lehet a tömegen 

s ami szabály, mind nélkülem 

született: 

ideje volna végre már 

megszöknöm közületek. 

Mire várjak még tovább, a jövőt 

lesve alázatosan? 

Fut az idő, és ami él, 

annak mind igaza van. 

Én vagy ti, egyikünk beteg; 

és mégse nézzem a fegyvereket, 

hogy szeretet vagy gyűlölet 

közelít-e felém? 

Ha mindig csak megértek, 

hol maradok én? 

Nem! Nem! nem bírok már bolond 

szövevényben lenni szál; 

megérteni és tisztelni az őrt 

s vele fájni, ha fáj! 

Aki bírta, rég kibogozta magát 

s megy tőrök közt és tőrökön át. 

Ketten vagyunk, én és a világ, 

ketrecben a rab, 

mint neki ő, magamnak én 

vagyok a fontosabb. 

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár, 

az értelem szökik, 

de magára festi gondosan 

a látszat rácsait. 

Bent egy, ami kint ezer darab! 

Hol járt, ki látta a halat, 

hogyha a háló megmaradt 

sértetlenűl? 

Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik, 

s ha kiderűl! 

Bennünk, bent, nincs részlet s határ, 

nincs semmi tilos; 

mi csak mi vagyunk, egy-egy magány, 

se jó, se rossz. 

Rejtőzz mélyre, magadba! Ott 

még rémlik valami elhagyott 

nagy és szabad álom, ahogy 

anyánk, a végtelen 

tenger, emlékként, könnyeink 

s vérünk savában megjelen. 

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak

ott lehetünk szabadok! 

Nekünk többé semmit sem ad 

ami kint van, a Sok. 

A tömeggel alkudni ha kell, 

az igaz, mint hamu porlik el; 

a mi hazánk az Egy, amely 

nem osztozik: 

álmodjuk hát, ha még lehet, 

az Egynek álmait!

Mert még most is...

Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
a magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned,

mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

...emberi sorsom hálásan fogadva...

...nyílt az ajtó és nyiltak jó csodák

s én boldogan botladozom tovább

idegen romokon s magamon át

s nem félek már, hogy újból elveszítsen

:két kezével egyszerre tart az Isten

s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,

jobbja emel, és fölragyog az ünnep...

Mindenütt...

Mindenütt ott vagy, ahol valaha

tudtalak, láttalak, szerettelek:

út, öröm, erdő veled integet,

falu és város, nappal s éjszaka

folyton idéz, őszi hegy s tél hava,

vízpart s vonatfütty, s mindben ott remeg

az első vágy, s a tartó őrület

huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.

Mindenütt megvagy: mint virágözön

borítod életemet, friss öröm,

frissítő ifjúságom, gyönyöröm:

minden mindenütt veled ostromol,

de mindig feljajdul a halk sikoly:

e sok Mindenütt mindenütt Sehol!  

"Szép volt, Isten volt, Egy volt a világ..."

Minden vereségemmel többet érsz,
minden kérlelés erőd növeli,
máris annyi váltómmal vagy teli,
hogy adósod lehetnék amíg élsz;

és lassan elhagy az önbecsülés,
és idomított medve piaci
piperkedése minden igazi
fájdalmam, hisz neked tetszeni kész.

Így adom el, így vesztem el magam.
Belül lázongok, irtózatosan,
hogy így rádszűkült az egész világom.
De így lázongok, mint álmát aki
rázza már, felül, szemét dörzsöli,
s nagyot nevet egy rémes butaságon.

Magány

 

 

Mint héjj az almát, borít a magány,
körülkerített és szólt: „Ennyi vagy!”
Hordom az élet bőrét, burkomat,
s látom, mindenki páncélt hord magán.

A mindenségből furcsa kivonat:
millió véletlenből összegyűltem,
de a születéssel elkülönűltem
s most magány vagyok s uj magányra mag.

Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben.
Ugy vénülök, mintha kis életemben
át kéne élnem az egész világot.

Nap, föld, eső voltam, most alma, várok:
várom, hogy a halál kezébe vesz
s lehámozza rólam az életet.

Gyengeség

Csak egy kicsit voltam becsületes,
csak egy kicsit nem bántam, hogy mi lesz,
csak egy kicsit próbáltam igazi
szeretettel szólni, segíteni,
csak épp elkezdtem, s máris visszavág
s ellenem fordul a legjobb barát.

Csak épp elkezdtem? Gondoltam: ez az
ember erős, az egyetlen igaz,
ez az egyetlen, aki keresi
és elbírja és hasznát is veszi,
hasznát annak, amit mindenki tud
s amit elrejt előle a hazug.

Arra gondoltam, hogy hogy szeretem,
hogy megtisztítom, megkétszerezem
az erejét s még szebb lesz, még nagyobb,
s arra, hogy ő maga kért, bíztatott,
ő akarta? És szólni kezdtem? És
egyszerre kiderült a tévedés:

kiderült, hogy itt is hazudni kell,
hogy az igazat ő se bírja el,
és hogy az elszánt hízelgő, aki
a háta mögött csak kineveti,
az nemes neki, az bölcs, az barát,
én meg irigy vagyok, vagy még kutyább,

még gonoszabb? Mi lelt? förmed reám,
az árulóra, s látom, az agyán
hogy ömlik el a fájó, megriadt,
tiltakozó s gyanakvó indulat:
Mi lelt? Már te is?? és szavain át
szinte robban a sértett hiúság.

Borzadva nézek a szemébe, és
mosolygok és dadogok: Tévedés,
félreértettél? És már hazudok,
hazudok neki, csűrök-csavarok:
mentek valamit, őt és magamat
és szégyenkezem mindkettőnk miatt.

Nyári hajnal

Becsuktam a könyvedet, nincs tovább.

Az álom múlik, ébredek:

mint elhagyott tájak a hazatért

utas körül, úgy ködlenek,

úgy úsznak még köröttem

a verseid:

új verseidet olvastam, barátom,

este tíztől hajnali háromig.

Most ébredek. S már hallom újra, látom,

amit nem láttam az előbb:

ágyam fejénél vigyázni a villanyt,

kis órámban a ketyegő időt:

a valóság magánya visszahódít

és ami egy volt a fél éjen át,

most ketté válik és mint két kísértet,

nézi egymásban két élet magát.

És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt,

hogy elvesztettél s elvesztettelek.

Csak magamat tudtam méltónak hozzád

és hozzám méltónak csak tégedet.

Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét,

mondd, mért őrizzük frissnek sebét?

Ami akkor, rég történt, tévedés volt,

ami azóta, kín és büszkeség.

Ami akkor, rég és azóta történt,

dac és gőg nélkül most csak fájni tud:

a fájdalom közelhoz, s a melegség,

a régi melegség szívemre fut:

most úgy érezlek, ahogy magam érzem,

s a valóságot nem, nem, nem hiszem,

és eljátszom, folyton életünket,

úgy, ahogy kellett volna legyen:

a tizenöt év mi volt, nem tudom már,

csak ez a perc él, mely visszahozott:

Itt vagy! belépsz! S hallom, hogy felkiáltok,

hallom, hogy felelsz: - Te vagy? - Én vagyok!-

Itt vagy...Kiáltok...de nem is kiáltok...

Itt vagy...Nem történt közben semmi...Itt vagy

és csak a tegnap folytatása ez.

Itt vagy?...dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom

ez az egész...Csak vers!...De az se bánt...

Pillám lehúnyva kérdezlek s a választ

magam mondom, mintha te mondanád...

Itt vagy? Lehet...Már alszom... Jön a hajnal...

Fel kéne kelni...S amit álmodok,

úgy kezdődik, hogy plédbe burkolózva

kint az erkélyen várjuk a napot.

"...lám az enyém olyan igaz, ezer közül egyet választ."

Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
a magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned,

mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

Túl korán túl sok túl közel
jutott hozzám s megundorodtam.
Maradjon minden úgy, ahogy van,
szívem a jobbért nem perel.

Megjön az én időm is; addig
őrzöm egyetlen életem,
magamban, mint egy szigeten.

Erdei szerelem

Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé

és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

Érzed az esti virágok izgató simogatását? (Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

Kezünkben a szerelem édessége csókolózik, mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

s minden tagom külön megrészegűl, ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre, hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,

hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

Titkos fájdalom

Minden megingott, mikor az utolsó

napon csók nélkül elhagytál: üres

szalma lett kezeimben a kalász,

lepkéim elszálltak s a hegyen is

értelmetlenül felelt s otthagyott

barátom, a szél… Ellenségesen

hallgat ég s föld… Valaki kellene…

Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni

a várakozásteljes alkonyat

mozdulatlan szépségét, s nem tudom,

lesz-e még erőm emberek helyett

isteneknek mesélni kínomat.

"Sok minden megváltozott, mióta Balu testét elvitte a vengugai vízmosás..."

Úgy érzem, szörnyű vén vagyok,

millió éves a szivem,

ezért van oly nagyon tele,

ezért ver olyan nehezen.

Ez a szív megtanult beszélni és mindenre emlékezik és engem persze érdekelne tudni a történeteit,

mert csak ő ismer igazán, csak ő tudja, mik a titkai annak a vén birodalomnak, mely a nevemet viseli.

Jó volna tudni, elbeszélni, mit látott, mit mond és miért; de nincs időm rá: a világ nem tart el a verseimért.

Milyen kár! mondom eltünődve.

Kinek kár? kérdem. Csak nekem!

És már örülök, ha beszélő

szívemről elfeledkezem.