Isten zenekara

Szeretlek, s mást is szeretek, -

neked ez fáj,

nekem meg elszakadni. De mit 

tegyek? Nem én akartam ezt az idegen

kapcsolatot, amely 

fáj és édes és

azt mondja, hogy nem én

és nem te, nem mi, nem az ember

fontos itt, nem az ember

parancsol, hanem valaki

más, ő - mondd, mit tegyek, 

ha ő cselekszik helyettem és 

én szenvedek a bűneiért, 

az ő bűneiért,

aki olyan

nagy úr, hogy már nem is ismer 

félreértést, hiszen csak az ész

beszámíthatatlan

józansága merészel 

ellene szólni? Mit tegyek én, 

mikor az ezernevű

Szerelem tüzes nyelvei

röpdösnek körül és maga

a halhatatlan Isten

mondja, hogy minden tettem és

szavam csak az ő akarata:

minden anyag az ő

töredéke, lakása, élő

s kimondhatatlan sokaság:

ő ez az örök

keveredés, irtózatos

parányokból összerakott 

anyag- s lélek-zenekar, amely

érthetetlen zenét

játszik neki

és ő

sohasem unja meg a 

dirigálást, s tudja, hogy sohase

lázadhat ellene a kürt, 

melyben az ő

lelke parancsol, sem hegedű

melynek az ő intése ad 

életet... 

- Óh, sohase

lázadhat fel a tehetetlen

zenekar Isten ellen, aki

az elromlott darabok helyett

mindig szállíttatja magának, és

velünk, megbűvölt mesterembereivel 

szállíttatja az új

hangszereket, hogy tovább

játszhasson rajtuk, sohase

lázadhatunk fel az örök

Szerelem ellen, aki

összevissza

integet és szeszélye szerint

csendíti össze a hangokat, 

és jaj, 

mi csak a magunk 

kis muzsikáját halljuk a teljes 

zenekar időtlen

zúgásában és sohase

tudjuk meg, mit akart elmondani

istenünk az ősi csöndnek, 

a fekete csöndnek, amely

köröskörül, 

csillagvilágok határán túl,

a Semmiség páholyaiban

testtelen ül 

és ránk néz és -

és figyel és -

és nem felel.