Who cares?

Mindenben és mindenkor keresed lelked feloldó magányát.
Ki érti meg a kínodat? Kit érdekel a Másik? Van ember, ki számontartja szenvedésedet?
Tomboló, vég nélküli szenvedélyed veted papírra, és megjelenik előtted egy meggyötört vigasz, hogy kisírtad lelked minden nyomorúságát.
Ki érti meg árvaságodat, ha magad sem érted, élsz-e még?
Amikor legyűr a fájdalom, és nem jön az enyhülés, nem nyújt békét lelkednek a szó.
Amikor sok szenvedő lélek egymáshoz menekül és egyetlen egészben tornyosul a fájdalom.
Amikor a másikban keressük önmagunk és önmagunkban a másikat találjuk, ki érti meg, hogy becsapjuk a pillanatot?
Ki érti meg, amikor szíved vad dobbanásokkal ébreszti érzékeidet, és a csend elnyeli sikolyod?
Börtönbe zárva éled testtelen magányod és kínjaidnak színtere lesz minden gondolat.
Ki érti a színes képeket, mit álmaidban festesz?
Ha sötét rengetegben járva a hold fénye világítja meg létedet, ki érti meg, hogy miért járja át ismeretlen boldogság a szíved?
Ki érti meg a tegnapod? S ki érti meg azt, hogy a holnap is, csak a mának folytatása lesz?

Muzsika

Mikor senkim nincs és nem is lesz...

25.

"... megtanultam hallgatni érted..."

"Őrizkedjék minden lány a saját hallgatagságától!"

Messziről híd volt... ma szakadék...

Ez most az igaz szerelem volt, a régi sebek begyógyításának illúziója, a biztonság meséje. Ami kicsit igaz is, hiszen a szerelem megóv, ugyanakkor hazugság is, mert mindentől még a legnagyobb szerelem sem védhet meg. Ha az emberben belső félelmek garázdálkodnak, még egy elsöprő érzelem sem védhet meg. A tudattól, hogy még a szerelmet is elragadhatják, és akkor egyedül maradsz, nem lesz melletted senki, soha többé.

"Szép volt, Isten volt, Egy volt a világ..."

Minden vereségemmel többet érsz,
minden kérlelés erőd növeli,
máris annyi váltómmal vagy teli,
hogy adósod lehetnék amíg élsz;

és lassan elhagy az önbecsülés,
és idomított medve piaci
piperkedése minden igazi
fájdalmam, hisz neked tetszeni kész.

Így adom el, így vesztem el magam.
Belül lázongok, irtózatosan,
hogy így rádszűkült az egész világom.
De így lázongok, mint álmát aki
rázza már, felül, szemét dörzsöli,
s nagyot nevet egy rémes butaságon.

Magány

 

 

Mint héjj az almát, borít a magány,
körülkerített és szólt: „Ennyi vagy!”
Hordom az élet bőrét, burkomat,
s látom, mindenki páncélt hord magán.

A mindenségből furcsa kivonat:
millió véletlenből összegyűltem,
de a születéssel elkülönűltem
s most magány vagyok s uj magányra mag.

Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben.
Ugy vénülök, mintha kis életemben
át kéne élnem az egész világot.

Nap, föld, eső voltam, most alma, várok:
várom, hogy a halál kezébe vesz
s lehámozza rólam az életet.

12.

Az illatod bolondja voltam...

...de hiába, az illatod elszállt
és én egy régi parfőmnek fájó
emlékét hegedülöm el most
emlékezőn a papiroson. 

 

14.

Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szeretlek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.

Menj már.

Első suttogás

– Vannak ilyen napok. Az ember nem vár semmi jót, és elhozzák a rosszat. De őrizkednie kellett volna.

– Tudja isten, hogy van ez. Vajon tudhatja-e az ember, hogy megőrizte magát, vagy éppen csak annyi, hogy szerencséje volt, s az vigyázott reá.

"Hiányod megfogalmaz..."

De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák…
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit,
s a szógégénkbe hátrál, akár egy pici rák.

Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.

De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja,
és elválásaink megannyi kis patakja
a visszaérkezés tavába fut be, lásd.

Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek.
Mert nem szerettem én még senkit így előtted,
és nem tudok utánad szeretni senki mást.

Levél helyett

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. E1 kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

(egy múltbéli érzés) Ellen

Ha senkim se lesz s ki leszek fosztva
anyátlanul s földarabolva
s egy targoncáról lefele
lóg a fejem a semmibe
Akkor se Te
Ha minden ágyam elveszett és
megbomlik bennem a teremtés
s kiáradnak csúfosan e
test tagjai a semmibe
Akkor se Te
Ha megrogyok mint sárga gyertya
saját árnyékom eltakarva
magamba égve befele
a legutolsó semmibe
Akkor se Te.

"Mindig ugyanazt kapod, csak másképp' van csomagolva!"

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol – és mindenütt leszek.

(inkább ne) Figyelj rám!

Figyelj rám egy kicsit
s ne bújj előlem el,
ilyenkor önmagad
elől is rejtezel.

          

Vedd észre, hogy: vagyok.
Vedd észre s adj jelet.
Beszélj - vagy legalább
rebbenjen a szemed.

              

Érezd meg, hogy nekünk
nem nyugtató a csönd,
felgyűlik, mint a sár,
s mindkettőnket elönt.

             

Közöld magaddal is,
mitől engem kímélsz,
szólalj meg akkor is,
ha ellenem beszélsz,

       

ne bújj előlem el,
figyelj rám egy kicsit,
mondj, súgj, ints vagy jelezz
valamit, valamit!

A hallgatásról is beszél

Akarsz hallgatni velem? Jere, hallgass.

("A szó a hallgatásban lesz hatalmas" -

Idegen költő írta ezt, szegény,

Egyedül élt a föld másik felén -)

Hallgass velem. Úgy hallgass, mint a csókban

Hallgat a száj, mint vágy a bujdosókban,

Hallgass, mint magzat a mély anyaméhben

Vagy mint a nő, ha némán mondja: "Még nem!"

"Most nálad az idő..."

Fogy időm, minden nappal, órával, perccel rövidebb,
                    magányom teljesebb, elmém tisztább, terhem könnyebb, még egy év, még tíz, még
                    húsz, a házak, gyárak, silótornyok felett, a hegytetőkön, a földi léten túl
                    hívogató, tágas fényesség, már látni vélem végét az útnak, melyen idáig jöttem,
                    nélküled, még rendetlenek hajlamaim, még hatalmában tart a vágy, még visszaélek
                    testemmel, olykor még nemtelen célra használom gondolkodásomat, éjjelente
                    felriadok hűlt helyeden, és nem tudom, hol vagyok, a fiamat keresem és remegek,
                    ha nincs velem, a félelem és szorongás lelke még rajtam, még dolgozik bennem az
                    önzés, a becsvágy, néha még erőt vesz rajtam az önsajnálat, sok még bennem a
                    romlékony, a kikezdhető, még rám akaszkodik, visszahúz, amit a világból fel nem
                    foghatok, de már nem úgy van, mint régen, már nem áltatom magam, nem remélek,
                    tudom, már semmin sem lehet változtatni, már minden mindig így lesz, tehetsz,
                    érezhetsz, mondhatsz bármit, lepereg rólam minden összetett, fontos, személyes,
                    már csak az egyszerű, jelentéktelen és érthető dolgok érdekelnek, kövek alakja,
                    felhők futása, szél zúgása, vizek folyása, tűz izzása, növények élete, állatok
                    halála, ilyenek és hasonlók.

Azon a vasárnapon

"addigra már megkeményítette szívedet túl hosszúra nyúlt hallgatásom"

Nem, mégsem lettem...

... Ünnep

 

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem. 

Tiéd minden ujjongó énekem,
Tiéd lelkem szivárványos zománca,
Tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

Katától Katáig :)

 (...)

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. 

Ez a magától: ez a Kegyelem.

(Az Isten itt állt a hátam mögött)

Az Isten itt állt a hátam mögött

s én megkerültem érte a világot
……………………………………………
……………………………………………

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.

Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.