Az Igazi

S egyáltalán, ezek az úgynevezett nagy találkozások, döntő pillanatok tudatosak-e?… Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az? … Az igazi… mint a regényekben? … Nem tudok erre a kérdésre felelni. Csak behúnyom szemem és emlékezem. Hát igen, valami történt akkor. Áram?… Sugárzás?… Titkos érintés?… Szavak ezek. De bizonyos, hogy az emberek nemcsak szavakkal közlik érzéseiket és gondolataikat. Van másféle érintkezés is emberek között, másféle híradás is. Ma így mondanák, rövidhullám. Állítólag az ösztön sem egyéb, mint egyfajta rövidhullámos érintkezés. Nem tudom…

A lét elviselhetetlen könnyűsége

Amikor felkereste Tomast, Tereza a hóna alatt egy regényt szorongatott; a regény elején, különös körülmények között találkozik Anna és Vronszkij. Állnak a peronon, ahol éppen a vonat alá esett valaki. A regény végén Anna veti magát a vonat alá. Ez a szimmetrikus kompozíció, melynek elején és végén ugyanaz a motívum bukkan föl, önöknek talán nagyon „regényesnek” tűnik. Úgy van, egyetértek, de csak azzal a feltétellel, ha a „regényes” szót nem azonosítják a „kitalált”, „mesterkélt”, „élettől idegen” szavakkal. Mert pontosan így vannak komponálva az emberi életek is.Úgy vannak komponálva, mint egy zenemű. A szépérzéktől vezérelt ember a véletlen eseményt motívummá változtatja, mely immár megmarad élete kompozíciójában. Az ember visszatér hozzá, ismételgeti, változtatja, kidolgozza, akárcsak szonátájának témáját a zeneszerző. Anna másképp is eldobhatta volna magától az életét. De az állomás és halál motívuma, ez a szerelme születésével feledhetetlenül összefonódó motívum vonzotta őt komor szépségével a kétségbeesés pillanatában. Anélkül, hogy tudna róla, az ember a legsötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja életét. Nem kifogásolhatjuk tehát, ha a regényt megigézi a véletlenek rejtélyes találkozása, joggal kifogásolhatjuk viszont, ha az ember a mindennapi életében vak az ilyen véletlenek iránt, s élete így elveszti a szépség dimenzióját.Említettem már, hogy a metaforák veszedelmesek. A szerelem metaforával kezdődik. Azaz: a szerelem akkor kezdődik, amikor a nő belevési első szavát költői emlékezetünkbe.

Világvége (Come on God!)

Szomorú voltam és bűnös,
Nem is tudom melyik jobban.
Nagy fák dőltek ki mögöttem,
Nagy, fekete, száraz este volt.

Halottak keltek ki a sírból,
Azután később visszamentek.
Senki sem találta a helyét,
Nyugalom tengere, jaj de messze vagy.

Mikor olyan egyedül vagyunk,
Hogy már nem szerethet senki,
Kár félni, és kár sírni.
Az aggodalom tüske-körme mindent felsebez.

Gyere Isten, vagy én megyek!
Elférek a sapkád legvégében is.
Álomtalan, fájdalmas, apró alakom,
Szorítsd magadhoz, hogyha van szíved!

Ötven gitáros ül a buszon,
Negyven öreg, és tíz fiatal.
A sofőr énekelve vezeti a buszt,
Felszállhatsz, van még hely,
Csak hozd a hangszered!

Gyere Isten, vagy én megyek!
Elférek a sapkád legvégében is.
Álomtalan, fájdalmas, apró alakom,
Emeld magadhoz, hogyha van szíved!

Pénelopé

Várlak, mert tudom: visszajössz;
visszajössz, mert tudod, hogy várlak.
Tökéletes kör: te meg én,
és tökéletes logika.
A tükör is csak akkor él,
ha van kit tükröznie. Egymás
tetteinek oka vagyunk,
oka és célja - te tudod.
Athéné óvjon, óvd magad.

Szemedbe nézek

Amire nem lel szót a nyelv,
Mi be nem fér egy ölelésbe;
Miről az ajak nem beszél
Csókot adva, vagy vágyva, kérve;

Mit el nem mond egy mozdulat,
Ha kezeddel a búcsút inted;
Mit el nem árul mosolyod:
Azt mind kimondja egy tekintet!

Nem kellesz...

Az emberiség története egy testvérgyilkossággal kezdődik. Káin megöli Ábelt, mert Isten visszautasította az ő áldozatát, csak Ábelét fogadta el. A Biblia mintha arra figyelmeztetne, hogy az ember életében a lehető legnagyobb sérelem a visszautasítás. Mert minden visszautasítás ítéletet is hordoz: nem vagy méltó rá, nem vagy méltó hozzám, nem kellesz, nem felelsz meg. S ha ez a visszautasítás a szenvedélynak, a rajongásnak, vagy akár csak az ösztönök által felkorbácsolt vágynak szól- a sérelem megsokszorozódik, és elviselhetetlen erősségű indulattá duzzadhat. Ezért, aki szerelmet utasít el, nagy szenvedésnek teszi ki a másikat és veszélyes tűzzel játszik.

Magyarázat

A szavaid. Az oltalom.
A kulcsok. A fájdalom.
Egy tekintet. Egy mozdulat.
Két szavad közt a hallgatás.

A csended a csendemben.
A lélek a testedben.
A hangod. Egy érintés.
Szám és szád között a parázs.

Magyam vagyok egyedül...

ismerem magamat tudom mit beszélek
ha köszönöm százszor mit ezerszer bántam
hogy csak félbe-szerbe sikerült az élet
és te megmaradtál álmom birtokában
azt hogy bántottalak volna tudhatom jól
hiszen erős vagyok alakító kezű
az emberben annyi beste árnyék tombol
néha még nem ütni sem olyan egyszerű
volt-e? nem is volt hely más életnek bennem
mellettem is alig míg tartott küzdelmem
a parancs az volt hogy önmagam kell lennem
no hát: magam vagyok minden értelemben

Hogy lehet?

A nem-lehetről, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!és azután
egy nyári perc december udvarán
-a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet
-hát nincs szavam több és nem is lehet.

Most mondanám, de nem birom...

van valami,
mit régóta el akarok mondani neked,
kerülve mindenféle szentimentalizmust,
még ha csillagok nélkül nem is olyan szép,
taposhatsz rajta, mint a faleveleken,
elfelejtheted, mint régen látott barátok arcát,
vagy hagyhatod lebegni közöttünk
elszabadult luftballonként,
csak ki kellene mondanom,
lazán és könnyedén,
akár egy hanyagul odavetett sziát,
eléd dobni, mint fuldokló halat,
és reménykedve várni,
visszaengeded-e a vízbe,
vagy mögéd osonni egyszer,
amikor nem számítasz rá,
és füledbe súgni,
de bárhogy döntök is,
végül nem mondok semmit,
csak nézlek,
ahogyan nyárvégi gólyák nézhetnek
fészkükre indulás előtt

A szerelem kísérő tünetei

1. A szemek szerelme: Sötét patak partját a lehajló fény issza. Mikor én rád néztem, te néztél rám vissza.

2. Lelki vonzalom:Keskeny medrében a hullámok nagyok,Magamra ismerek, én is ilyen vagyok!

3. Állandó rágondolás: Hallom a hangodat, pedig kikapcsoltalak.Itt hagyott árnyadtól piszkosak a falak.

4. Álmatlanság: A tűz mellé ültem, szembeült egy emlék,.Azóta így ülünk, így telnek az esték.

5. A test lefogyása: Édes reményemből, jaj, semmim se maradt.Megette előlem az Élettapasztalat.

6. Kedvetlenség az élvezetek és a szórakozások iránt: Elpattant húrokból, kötök sapkát, sálat.Ez annyira szomorú ez maga a Bánat!

7. A szégyenérzet megszűnte: Szoknyám az arcomon, felnevet az ölem. Valamit csináltam, amit még soh’sem.

8. Téboly:Kovács és Kovácsné alkonyi konyhában. Kovács most jött haza, azért van kabátban.

9. Önkívület: Elefántfejemből bimbóznak a szárnyak. El kell, hogy repüljek, valahol már várnak!

10. Halál

A kutyám az ablakból figyel, hogy hiányoddal érkezem...

A vicc az vicc, de mikor komolyan vérzik a szívem
megint pont olyan, miről megfogadtam már kismilliószor,
hogy nem jó, ha lelkemen arcképed trónol,
én felejtenék, de reggel újra,
bár nem is szóltál, ugranék a kútba.
És akár óvatosan, akár vakmerőn,
csak lépkednék feléd a háztetőn.

...

Ilyen volt már sokszor és lesz is még,
bár úgy érzem ellened nem vívnék,
aztán fordul a napóra, ferdül a vágy,
messze az udvar és feltör az ágy.
...
Ez apró dráma, nem sírok én se,
kínozz kanállal, ne irgalmazz késsel!
Ez, amit érzek, ez, ami dereng még,
de a ruhád mostmár jó lenne, ha levennéd,
most utolsó csókom, ha érzi a szád,
holnaptól a szívem kérlek ne piszkáld!

A szerelemről

Most valami olyasmit szívesen mondanék,
hogyjó a láz, de a nyugalomnál semmi sem jobb.
Vagy: az az ég, ami szégyenkezve lángolt,
meteort sírt, igaz, de távol volt, és tárgy volt.
Vagy: minden szereplő, végül is, felcserélhető,
s ilyen sztorit szül bármelyik hely és bármelyik idő.
A lány se szép, se csúnya, a fiú alig erősebb,
és mindig lesz kultúra, ki érti-félti őket.
Tíz év múlva vége, ha most nem is múlt el még,
és akkor lesz majd forró a most csak langyos emlék.
És mondanám még azt is, hogy épp az a szép benne,
hogy akkor múlna el, ha vége sose lenne.
De ez se igaz, az se igaz, egy valós: hogy fájnak.
S szerelemből, nem a csendből születnek a tárgyak.

Csak az álom...

Ma sem csengettél be hozzám.
Nem léptél be olyan megismételhetetlenül,
szikrázó mosollyal ragyogva be az arcomat.

Az asztalon csak egy teríték lesz.
Az ágyon egy párna, egy takaró.
Ma is máshol alszol el,
hogy mással, képzelni sem merem...

... és nem merek nevet adni a hiányodnak,

mert valósággá színezik a szavak.

Nekem csak az álom
csonka pillanatai maradnak,
s hogy képzeletben csókoltalak.

De képzeletben csókoltalak!

Elgyengülten

"És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek! "

Az lett megírva, hogy elvesszen...

Most mondanám, de nem bírom.
Megtehetném, mégsem szidom.
Liliom volt az éjben, kósza sugár.
Látod Nyina, múlik már.

Ha ez a szívem, hát röhögnöm kell.
Bolondulj meg, élet, Isten! Nem érdekel.
Azért játszom, hogy éljek, és az is kell,
hogy Te is lásd, Nyina, milyen
az álmok pórázán égni el.

Most a vágyak házában kóbor kutyák.
Ábrándok oltárán gazdátlan szukák.
Vonyítják, hogy ez a szerelem egy kis halál
Ó, csak Nyina jönne már! Utáltam és szerettem,
Az lett megírva, hogy elvesszen.
Ez a szív ott a porban az egyetlen.
Láttam magamat a szemedben.

Szürkeszemű

Szürkeszemû, szelíd este
ereszkedik a szivemre.
Szürkeszemû, szelíd éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.
Elmegyek, hisz úgyse bánod,
úgyse voltam, csak barátod,
úgyse voltam semmi, semmi.
S egyszer úgyis el kell menni.

Szerettelek és szeretlek -
akarom, hát elfeledlek.
Eltemetlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.
Ami jó volt, nagyon jó volt,
de sziveden fehér hó volt,
fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen,
nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó ...

Valahol a fák alatt...

Ma izzadtan ébredtem egy kihûlt szobában,
Majd sétáltam a városban - ezt szerettem korábban.
Lassú szélben hozott esõvel ért véget a nyár.
Lett egy elégett szatén szál, mikor a szívembe hamuztál.

Már rettegek az éjszakától, félek a metrón,
Az õsz kifesti arcom, hogy sztár legyek ezen a show-n.
Hol álmainkban elmerülünk, s míg tart a téli vágy-blokád,
Forog a körhinta velünk.

Kit vártál, elmaradt.Valahol a fák alatt
Lelövöm a lovamat még ma éjjel:
Inkább a hold, mint a vadnyugat!


Egy nyár vagy bennem a tengerparton, egy félénk tábori csók.
Varjak szállnak a domboldalra, nyomodba érnek a hajtók.
Lágy ívû berlinerbõl varrj egy vitorlát!
Tapsolnak páran, hajózz be bátran minden csatornát!


Bár mélabús a hajnal, hálód tele hallal.
A jéghegy olvad a naptól, szíved Eldorádón parkol.
Arcodon könnyed mosoly, te csak magadban hiszel.
Ma véget ér valami, de semmi nem kezdõdik el.

Tiszavirág

Most új csöndek jönnek, összetörtek a régi álmok
a téli kertben sírva vígadnak az éjszakázók.
whisky-esõs a nyár akár a femme noire.

Most új könnyek vannak ittmaradtak a koszos poharak.
Nincs szabadnap, magad alatt vagy, maradj magadnak agy.
Rossz így kedvtelen, szétesett, rendszertelen.

Szerelem tiszavirág, rózsaszín csalódás,minden ágyon nevét kiáltom,
ha nincs ott senki más.A szerelem csalódás, rózsaszín tiszavirág,
halott álom, mért kívánom, mert nincsen semmi más.

Gyere ülj le mellém, elmesélném, hogy szép az életem,
de nem így történt, te sem ezért jöttél, csináljuk csendesen.
Most senkim nincs velem, tegnap temettetett a szerelem.

Látod, vége a dalnak, abbamaradtak a vággyal telt szavak.
Elbúcsúztak, messzementek, hátra semmit nem hagytak.
Ha már így lett, kiszállok, forgassa ma más a nagyvilágot.

A mai álmod

Ma este előadás. Titkos ruhádba öltöztél, a páva tollat magadra vetted és felcsavaroztad a színpadi mosolyt is. S mégis, a fekete könnycseppek ott maradtak szemed szegletében. Ezek a fekete könnycseppek mindig elárulnak. A kémlelőnyíláson keresztül feszülten figyeled a beszivárgó tömeget. S ők csak jönnek; csoportosan érkeznek, rothadásukat finom eleganciával leplezik. Gépies kézszorítások, sminket tépő, csattogó csókok. Besorolnak a jegyük által megszabott helyre és õk is megkezdik idegtépõ várakozásukat. Hol van, akit vársz? Eljön ma is, vagy csak ül otthon és azon gondolkodik, hogy van-e joga ilyet tennie? A lámpák kialszanak, jótékony sötétség foglalja el a trónt és a függöny felgördül. Tudod, téged keresnek és hagyod, hogy tekintetük Sebestyénként ezer ponton döfjön keresztül. Szégyenlős magamutogatásodtól csak még jobban csüngnek rajtad ezek a bámész szemek, de most már te is érzed. Valami baj van! Igen, igen -- valami hiányzik, nem így ment ez eddig a próbákon. A mozdulatok azok hasonlítanak, a díszletek ugyanazok, a jelmez is megfelelő, de mégis... mi ez a csönd? Emberfeletti némaság. Riadtan pislantasz körbe és meglátod, lent, a lábad alatt az árokban a zenészek mind pókhálóba öltözött csontvázak csupán. A nézőtérre nézel és onnan is csak üres szemgödrök merednek a koponyákból, csokornyakkendős csörgőcsontú urak halálsovány dámáikkal --, mi ez a varázslat? Ebben a némaságban a viasz csepegését is hallhatod. És azt is tudod, hogy a varázsló kinn, a kapu előtt áll és vár. Vár, hogy kimenj és arcul csapd. Döntsd végre el, hogy mihez van jogod!