Remélem:

De az idő, azon kívül, hogy begyógyította a sebeimet, valami egészen különöset is tartogatott a számomra: megmutatta, hogy életünk során képesek vagyunk egynél több embert is szeretni.

(Az utolsó) Hömpölygés

Nincs most már mit tenni, hagyom hát elmenni,
hagyom, hát magára, kötéllel nyakába,
hagyom, hogy hadd sírjon, asztalra boruljon,
hagyom hát bezárva, más asszony karjába,
vakon a világba, süketen magába.
Hagyom hát hadd, menjen, más Asszonyt szeressen!
Hagyom hát hadd, menjen, ne engem öleljen!

Nincs most már nincs semmi, Kígyóval párzani!
Lefelé zuhanni, Borba kapaszkodni!
Borba kapaszkodni, Édes Mérget inni!
Füstöt eregetni, Ködbe merengeni!
Bűnbe fuldokolni, Mocsárba tapadni!
Más asszony ölébe, halálra ítélve!
Más asszony ágyába, semmire se várva!

Hagyom hát hadd, menjen, ne engem szeressen!
Hagyom hát hadd, fusson, hagyom, hogy elbukjon!
Hagyom, hogy elvesszen, csak valahol meglegyen!
Átengedem másnak, Mocskos Éjszakának!
Sötét Rettenetbe Jó szóért lihegve!
Más asszonyhoz bújva, borba belefúlva!
Más asszony ágyába, Jeges Verembe, Halálba!

"Talán egy “mindent újrakezdés” a végsõ sziklaszálon."

Úttalan útakon,
bozótokon és szakadékokon,
árkokon és vízmosásokon
törtetünk láthatatlan cél felé.
Úttalan útakon,
imádkozva vagy szitkozódva,
békés szívvel vagy lázadozva,
de menni kell, mert vissza nem lehet:
fekete falat épített a Múlt
a hátunk megett.
Úttalan útakon...
De túl lélek-határon,
túl gondolaton, túl minden álmon
valami messze vár reánk,
egy fénysugár e rút világon:
talán egy “mindent felejtés”.
Talán egy “mindent újrakezdés”
a végsõ sziklaszálon.
Úttalan útakon,
végsõ szívdobbanásig,
utolsó sóhajtásig,
s ha nem ma, holnap, vagy sok-sok év után:
de egyszer eljutunk a sziklaszálig!

A visszhang korrigál

Fájt a szívem - és fájó rejtekéből
Három szócskát világgá röpítettem,
E három szót: Mi mindig búcsúzunk!
E három szónak halk visszhangja támadt,
Visszaverték a messzi kék hegyek,
A végtelenség és az éjszaka.
De mire megint fülembe jutott:
Értelme furcsán változott a szónak,
S a három szóból csak egyetlenegy lett,
Ez az egy szó, hogy: Viszontlátásra!

Én nem születtem varázslónak csodát tenni nem tudok
És azt hiszem már észrevetted a jó tündér sem én vagyok,
De, ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném vannak még csodák.

Hát mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
A lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot.
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék áruld el Nekem!

Nincsen varázspálcám mellyel bármit eltüntethetek,
És annyi minden van jelen, mit megszüntetni nem lehet.
De, ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném vannak még csodák.

Baráti beszéd

Egy vagy mindazzal, amit elvetélnél.
Egy vagy mindazzal, amit majd kiállsz.
Szöknék, el, mint aki anyját megölte.
Mert hagytalak meghalni Téged is.
Magánügy, mely csak rátok tartozik?
Heves közönyben
alázatosan szenvedek, mint egy muzsik.
Egy vagyunk azzal, amit elvetélnénk.
Egy vagyunk azzal, amit majd kiállunk.
Bárhogy forgatnám, – nemtelen, üres
jövő emészt: mocskos kórházi ágy,
fáradt, fásult és részvétlen személyzet.
Rettegés, hogy nincs tiszta lap,
nincs újraróható, – nekünk
nem hasad más, közös idő.
Megtudtad: égvájó barátaink raja
átenged a földnek, kiad a pusztulásnak.
Harc nélkül híg, hamis a hűség.
Serény hospice-csapat az angyalok kara.
Tudom, más voltál, mint akit szerettünk.
De csak az idegennek,
és csak a nemlét röntgensugarában.
Bent sötét, fehér istenrajzolat vagy.
Ki hallgatott rád, ki hajlott szivére?
Ahányszor fényképedre nézek:
becézett részletekben
odavetlek egy gázkazán világnak.
Mindenki idegent szeret.
Egy másikat. Nem azt, akit.
Csak tapogat a vakszerelem fénye,
világtalanul alakít.
Eltartottál magadtól,
akár a fellobbant gyufát.

II
Merre hulltál bölcs-savanyú mosollyal,
hol van értő és panaszosra vásott
arcod? Itt a lágy beaujolais-i tájban
kérdem a fénytől –
úgy libeg, akár a hajad, mikor még
épen éltél, vagy legalábbis éltél.
Tépd ki sérelmek fene tüsketűit!
Istened immár,
Isten a tanúd. Ne remegj, nem írok
nekrológot, gyász-sorokat s azért is
légy nyugodt: a rák tovatűnik, és nincs
versre ma szükség.
Hogyha mégis kell, ne szorongj, terólad
folyton írok, mást se teszek. Temetlek.
Én a bánatom, kutyakoncom, óvom.
Féltem a múltam.

III
Megvontad magad, meg, mindenkitől.
Ki véd engem e megvonás elől?
Egy vagyok azzal, amit elvetélnék.
Egy vagyok azzal, akit nem találok.
Nem tudtam, hogy halálod
életfogytiglani.

"Az Isten verje meg lépteid nyomát! Lábaidra, lábaidra vigyázzon!"

Sietsz. Késel. Félsz. Azért is belevágsz,
belém vágsz. A mozdulat közepén
megbénulsz, már annyira bánod. Meg-
teszed és nem: maga magával
törlöd a tényt. Mindez még csak
rossz sem.
Aztán megint
késel majd.
Majd elsietsz.

Legyen erőd lent hagyni, amit nincs erőd följebb emelni!

Hogy untatlak. Hogy irigyelsz. Hogy élek.
Hogy elunlak. Hogy félsz tőlem. Hogy nem félsz.
Hogy kérni foglak. Hogy hiába kérlek.
Hogy nem értesz. Hogy értlek.
Félni jár belém a lélek.

Álarcosan

Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.

Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.
Ibolyákkal a téli Riviérát.
Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,
Boldog órát.

De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergődő és fénytelen harcokon
El kell kopni.

Az Antikrisztus napjai ezek,
Csillog a világ szörnyű arany-szennye.
Röhögő senkik, balkörmű gazok
Szállnak mennybe.

S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.

Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
Váró révem, virágos menedékem.
Most álarc van rajtam, zord és hideg,
De letépem,

Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden
Mindhalálig.

Remény

Aznap este a reményről elmélkedtem. Talán butaság optimistának lenni. Talán a pesszimizmus olyan, mint a hidratáló krém. Nap mint nap használnunk kell, különben hogy állunk talpra, ha a valóság szétzúz mindent, amiben hittünk? És a szerelem, bárki bármit is mond, nem mindenható. A remény olyan drog, amiről le kell szoknunk, vagy ezt tart életben minket? Mi rossz van abban, ha bizakodunk?

Szürkeszemű

Szürkeszemû, szelíd este
ereszkedik a szivemre.
Szürkeszemû, szelíd éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.
Elmegyek, hisz úgyse bánod,
úgyse voltam, csak barátod,
úgyse voltam semmi, semmi.
S egyszer úgyis el kell menni.

Szerettelek és szeretlek -
akarom, hát elfeledlek.
Eltemetlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.
Ami jó volt, nagyon jó volt,
de sziveden fehér hó volt,
fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen,
nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó ...

’Ez is el fog múlni.

Nagyanyám tanított ezekre a szavakra, hogy felhasználhassam őket életem bármely pillanatában. Amikor a dolgok elképzelhetetlenül szörnyűek, rettenetesen riasztóak, vagy amikor minden ragyogó és csodálatos, feledhetetlen és gyönyörű, mondjuk el magunkban ezeket a szavakat. Ezzel mintegy perspektívába helyezzük a történéseket és elérhetjük, hogy a legtöbbet hozzuk ki minden jóból, és sztoikus közönnyel fogadjunk minden rosszat.

Huszonhárom

Egy kő esett,
de
kétszer csobbant -
háromszor kérted,
de
négyszer lobbant
lángra.

most döntsd el te: kinek a hibája.

mert ha ötödször majd rád esik,
hat darabra szakad megint,
hetedik nap
nyolcadik órájában,
várlak majd a temető
virágzó illatában;

s majd elolvassuk együtt
a kilencedik sír tizedik szavát -
örök sötét lelkem tavaszát
csodáljátok, tizenegyen körbeülve,
tizenkét bal karon tizenhárom vágást ejtve,
tizennégy csepp vért hullatva,
tizenöt felé szaladva;

tizenhat álmunkból öntünk majd jövőt,
tizenhét farkasból horgolunk bárányfelhőt...
tizennyolc év múlva pedig találkozunk,
húsz év távlatából múltunkon csodálkozunk,

huszonegy lapot kiosztva,
huszonkét sírt kifosztva

huszonhárom

A békés harcos útja

Egy építkezésen, amikor megszólalt a jelződuda, a mukások egy kupacba letelepedtek, hogy megebédeljenek. Sam minden alkalommal kinyitotta az ételhordóját és panaszkodni kezdett.
- Hogy a ménkű verje meg! Ez nem lehet igaz, már megint mogyoróvajas-lekváros kenyér. Utálom a mogyoróvajas-lekváros kenyeret!
Sam minden nap siránkozott a szendvicse miatt. Teltek a hetek, és a többi munkást már kezdte idegesíteni ez a nyafogás. Végül az egyik társa így szólt:
- Az ég szerelmére, Sam! Ha utálod a mogyoróvajat és a lekvárt, miért nem mondod meg az asszonynak, hogy valami mást készítsen?
- Milyen asszonynak? – felelte Sam. – Nincs feleségem, magam készítem a szendvicseimet.”

Mindannyian magunknak készítjük a szendvicseinket ebben az életben.

Aki a napba nézett

Aki egyszer belenézett a napba,
meghalt a lelke: temessétek el.
Annak a szíve százfelé szakad,
kinek napot imádni nem szabad,
és mégis, mégis napról énekel.
Ha csak egyszer, egyszer a szemébe néz,
tudom: egy furcsa törvényt megtanul.
Aki számunkra csillogó csoda,
szemébe nézni nem szabad soha:
mert aki napba néz, az megvakul.
Elérhetetlen vágy száll a szívére,
s tüzétől mintha lassan égne el,
vakult magát a lomberdőbe rejti,
és nem tud… nem tud… nem…

soh’ sem feledni és őszről és halálról énekel.

Aki egyszer belenézett a napba,
meghalt a lelke: temessétek el.

Hát így:

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Nyári hajnal

Becsuktam a könyvedet, nincs tovább.

Az álom múlik, ébredek:

mint elhagyott tájak a hazatért

utas körül, úgy ködlenek,

úgy úsznak még köröttem

a verseid:

új verseidet olvastam, barátom,

este tíztől hajnali háromig.

Most ébredek. S már hallom újra, látom,

amit nem láttam az előbb:

ágyam fejénél vigyázni a villanyt,

kis órámban a ketyegő időt:

a valóság magánya visszahódít

és ami egy volt a fél éjen át,

most ketté válik és mint két kísértet,

nézi egymásban két élet magát.

És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt,

hogy elvesztettél s elvesztettelek.

Csak magamat tudtam méltónak hozzád

és hozzám méltónak csak tégedet.

Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét,

mondd, mért őrizzük frissnek sebét?

Ami akkor, rég történt, tévedés volt,

ami azóta, kín és büszkeség.

Ami akkor, rég és azóta történt,

dac és gőg nélkül most csak fájni tud:

a fájdalom közelhoz, s a melegség,

a régi melegség szívemre fut:

most úgy érezlek, ahogy magam érzem,

s a valóságot nem, nem, nem hiszem,

és eljátszom, folyton életünket,

úgy, ahogy kellett volna legyen:

a tizenöt év mi volt, nem tudom már,

csak ez a perc él, mely visszahozott:

Itt vagy! belépsz! S hallom, hogy felkiáltok,

hallom, hogy felelsz: - Te vagy? - Én vagyok!-

Itt vagy...Kiáltok...de nem is kiáltok...

Itt vagy...Nem történt közben semmi...Itt vagy

és csak a tegnap folytatása ez.

Itt vagy?...dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom

ez az egész...Csak vers!...De az se bánt...

Pillám lehúnyva kérdezlek s a választ

magam mondom, mintha te mondanád...

Itt vagy? Lehet...Már alszom... Jön a hajnal...

Fel kéne kelni...S amit álmodok,

úgy kezdődik, hogy plédbe burkolózva

kint az erkélyen várjuk a napot.

Viharon túl, szélcsenden innen...

Mikor letértem az útról, pontosan tudtam,
hogy ahova lépek, ott nem nő virág.
Néztem jobbra, balra, és a lidércfény kicsalta
szememből a lámpavilág-romantikát.

Tök sötét lett minden.
Szakadt ingem gallérját felhajtom,
megrázom magam, megyek tovább
senki sincsen
viharon túl, szélcsenden innen


Aztán nekiláttam újra, pokoli zsákmánnyal a zsebemben
átgondoltam, hogy lesz a folytatás
A koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között
van itt egy szimpatikus nyúlcsapás.

Így hát elindulok rajta,
nem nézek se jobbra se balra,
csak hazafelé, egyenesen,
kaland a karma,
Kicsi kincsem
viharon túl, szélcsenden innen.

Na szóval szeretlek én Élet,
mert te olyan jó vagy hozzám.
Ha néha el is vettél,
később mindent bepótoltál,
Lenn a sliccem
viharon túl, szélcsenden innen...

Túlélni

Hazugság hogy túlélni

mit gyomor nem bír el
hazugság meglapulni
amikor ütni kell

Áltatás megmaradni
lelkünk sebeivel
szabadságot pótolni
nem lehet semmivel

Fondorlat az alázat
hogy majd valamivel
kijátsszuk mit a börtön
rácsával ránk lehel

Csalás bunkerba bújni
itt csalás elaludni
és csalás szemet hunyni
ki-ki maga felel

Árulás egyezkedni
árulás elfeledni
sebet vagy igazságot
ha belehalni kell.

Útravaló

Akkor jársz jól, ha
mind közelebb lépsz ahhoz,
amitől félnél.