...

fényt szórok.
fázik a térdem.
a félélet legtetején táncolok,
egyedül, mert te nem kértél fel.

virágokat festek a szememre,
hogy még annyit se lássak,
amennyit eddig sem.

nő a torony,
amiben lakom
minél később jössz,
annál többet kell másznod
ablakomból kilógatott hajamon.

részeg kisangyalok
ülnek a vállamon,
és azt hallgatják,
amit neked nem merek elmondani.

Esős reggel, megint rád talált,
Valahol érzed még az illatát,
Hajában hó volt, akkor még jó volt
Csak nézted hogyan megy tovább.

Szíved vitte mégis hallgattál,
Miatta láttad szebbnek kopott ruhád,
Miatta hitted, könnyebb az élet,
Csak nézted, hogyan megy tovább.

Néha nap még érzed,
A tegnap a múlt, ami elkésett.
Néha nap még kéred,
Az isteni szót ami szebbé tesz.
Néha nap még várod,
A fényt, ahol jó, hogy ha elfáradsz,
Elfárad lassan az út,
Nem maradunk.

Ablakból kémlelt édes Mennyország,
Titokban nézted furcsa járását,
Álmodtál róla, nem vált valóra,
Csak nézted, hogyan megy tovább.

Élére hajtogatott nagykabát,
Magadra öltöd minden éjszakán,
Tudod, hogy szép vagy, ne bánd a múltat,
Csak nézd, hogyan megy tovább.

Ennyi volt...

Nem kell vigasz, nem kell segítség, nem kell semmi.
Csönd.
Ha szeretni nem lehet, alkotni kell.

...

Építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra, s újra
amit lerombol benned
a nappalok háborúja.

Ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat
Nélküled föl újra nem loboghat.

Nevetségesen ismerős minden
mit mondtam, s mondok
nehéz nyarunk volt, itt az ősz
s jönnek a téli gondok.

Már csak magamat benned
és magamban Téged óvlak
ameddig célja volna még

velünk a fönnvalónak.

Erre gyere rózsám, nincsen sár,
Nincsen az ajtómon semmi zár,
Nyitva van az ajtóm, bejöhetsz,
Vetve van az ágyam, lefekhetsz.

Téged látlak mindig álmomban
Álmom után minden dolgomban
Ha sóhajtok érted a panasz
Ha örülök érted vagyon az.

Akkor szép az erdő mikor zöld
Mikor a vadgalamb benne költ
Olyan a vadgalamb mint a lány
Sírva sétál a párja után.

Tizenegy perc

...Kinyitotta a táskáját, és talált benne egy tollat, amelyet egy áruházbanvett. Bármi megteszi.- Ezt neked adom. Amikor megvettem, arra gondoltam, hogy kénevalami, amivel följegyezhetem a gazdálkodással kapcsolatosötleteimet. Két napig használtam, addig dolgoztam vele, amíg el nemfáradtam. Egy kicsit én is benne vagyok: a verejtékem, akoncentrálásom, az akaraterőm. És most neked adom.Finoman Ralf tenyerébe helyezte a tollat.- Ahelyett, hogy vennék neked valamit, amit szeretnél, valami olyatadok neked, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot.Valamit, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velemszemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy velelehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlemegy darabkája, amit szabad és hirtelen támadt elhatározásombanadtam neki.Ralf fölállt, odament a szekrényhez, és valamilyen tárggyal tért vissza.Átadta Mariának.- Ez egy villanyvonat egyik vagonja, amelyet kisfiúkoromban kaptam.Soha nem játszhattam vele egyedül, mert apám azt mondta, hogynagyon drága, Amerikából importálták. Ezért mindig meg kellettvárnom, hogy legyen kedve összerakni a vasutat aszoba közepén, de ő vasárnaponként általában operát hallgatott. ígyhát ez a vonat túlélte a gyerekkoromat, de nem volt benne túl sokörömöm. Ott fönt, a szekrény tetején őrizgetem a síneket, a mozdonyt,a házakat, sőt még a használati utasítást is. Volt egy vonatom, aminem volt az enyém, mert nem játszhattam vele. Bárcsak elronthattamvolna, mint a többi játékomat, amelyekre már nem is emlékszem, merta gyermek rombolási szenvedélye is hozzátartozik a világmegismeréséhez. De ez az érintetlen vonat állandóan arra emlékeztet,hogy volt egy olyan része a gyermekkoromnak, amit nem éltem meg,mert túl drága volt, és mert az apámnak nem volt kedve velefoglalkozni. Vagy talán attól félt, hogy ahányszor csak összerakjanekem a játékot, ezzel kimutatja a szeretetét, amelyet irántam érez.Mária egyenesen a tűzbe nézett. Valami történik -és ez nem a bor, ésnem is a kandalló melege. Ez az ajándékozás.Ralf is a kandalló felé fordult. Némán ültek, hallgatták a tűz pattogását.Itták a bort, és nem szóltak egy szót sem, mintha nem volna fontosbeszélni. Nem kell csinálni semmit, csak együtt lenni, egymás mellett,és nézni egy irányba.- Sok ilyen érintetlen vonat volt az életemben -szólalt meg Mária egyidő múlva. - Az egyik a szívem. Én is csak akkor játszottam vele,amikor a világ összerakta a síneket, és nem is mindig a megfelelőpillanatban.- De szerettél.- Igen, szerettem. Nagyon szerettem. Annyira szerettem, hogy amikor aszerelmem ajándékot kért tőlem, megijedtem, és elmenekültem.- Nem értem.- Nem kell, hogy értsd. Most tanítalak, mert fölfedeztem valamit, amiteddig én sem tudtam. Az ajándékot. Valaminek az átadását, ami a tiéd.Odaadni valamit, mielőtt kérnénk valami fontosat. Tiéd a kincsem: atoll, amivel leírtam az álmaimat. És enyém a kincsed: egy játékvonategyik vagonja, a gyerekkorod egy része, amit nem éltél meg. Ésmostantól magammal hordom a múltad egy darabját, te pedigmagadnál hordhatod a jelenem egy darabját. Ez nagyon jó.Mindezt szemrebbenés nélkül mondta, nem volt zavarban, úgyviselkedett, mintha mindig is tudta volna, hogy ez az egyetlen helyesviselkedés. Lassan ' fölállt, levette a kabátját a fogasról, ésmegcsókolta a férfi arcát. Ralf Hart nem adta jelét, hogy föl akarna állni,mereven bámulta a tüzet, talán az apjára gondolt.- Soha nem értettem igazán, minek őrizgetem ezt a vonatot. Maminden világossá vált számomra: azért őrizgettem, hogy egyszer majdneked adjam egy éjszaka a kandalló mellett. Ez a ház most valamivelkönnyebb lett...

Tisztellek, küzdesz, meg minden...

Autó fordul, széken a ruhád,
Nézed az utcát, szerintem át
Fogsz ázni mondom, ha ott állsz a gangon,
Dobsz a galamboknak, hadd dobogjon
Valamiért a szívük,
Legyen céljuk, ne mindig higgyük,
Hogy mind csak eszköz arra,
Hogy ez a város le legyen szarva.

És legyen attól rendbe' minden,
Hogy esik az eső és attól frissen
Kinőtt Fejes Káposztához
Hasonlítson reggel a város,
És te is új legyél benne,
Zöld, mint egy mozgalom és egyre
Ugorj az autók elé,
Ki a könnyekkel, kifelé!

Érezd, hogy lehet, hogy most vagy,
És nemcsak egy tévedés hozhat
Változást, ki kell hogy jöjjön
A bőrödből a nődre egy ködmön,
Ha fázik, mert tél lesz és tényleg,
Hátha igaz, hogy felőled élhet
Minden, amit gyilkolni szoktál,
Hadd használjon el, amit hordtál eddig.

Hadd álljon meg benned az élet,
Hogy megkérdezd: -Élet mi végre kérlek,
Hogy annyira keményen meneteltél,
Engem mint birka lelegeltél,
Tisztellek, küzdesz, meg minden,
Csak valld be nekem, hogy nincsen
Szükséged immáron másra,
Csak a kezedben a dáma párra,
Hogy megemeld ismét a tétet,
Nyerjél még egy pár évet,
Csinálj még egy pár dolgot,
Amit valaki fontosnak mondott!

A győztes egyedül van

Coelho nyomán. Ez az érzésem legújabb könyvét illetően.
Egy szép történet egy rendkívűl művelt és tájékozott írótól, telis tele olyan részekkel, amelyek önálló idézetként is megállják a helyüket- ehhez szoktam hozzá.

Ehhez képest mostani műve adatokon alapul. Rém pontos, megkérdőjelezhetetlen adatok, amelyek mintegy szakirodalomként használhatóak minden témában, amelyet az író érint. Mindez remekül ötvözve a sok szálon futó történettel. A különálló univerzumokkal.

Az örök igazságok természetesen nem hiányoznak belőle, ismeretterjesztő jellege miatt mégis úgy csuktam be, hogy igen, kapott a lelkem, kapott az agyam, de nem szokásos módon, hanem tájékozott lettem egy-egy olyan témában, amelyről eddig fogalmam sem volt. Fantasztikus ötvözet.

És a végén egy nagy pofon...

Ajvé!

A nyaraláskor olvastam el, szinte együltemben Lugosi Viktória: Ajvé című könyvét. Egy zsidó kislány mesél. Gyermeki naívsággal, humorral, őszinteséggel szüleiről, számára még érthetetlen emberi tulajdonságokról, helyzetekről, szokásokról és nem utolsó sorban zsidóságáról.

A könyv érdekessége, hogy nyíltan vállalja és bemutatja azt az oldalát e vallás képviselőinek, amely az egyszerű emberek számára visszataszító. A felsőbbrendűséget. Elképesztő, hogy az embernek időnként a keze ökölbe szorul olvasás közben, hogy aztamindenit, ezt hogy képzelik???

Semmi bajom a zsidókkal. De valljuk be, vannak dolgok, amelyek magyarázatot adnak az üldöztetésükre, természetesen nem az irtásukra gondolok, szó sincs róla, nincs ember, aki más ember keze általi halált érdemel, mert nincs ember, aki más ember életét kioltani jogosult. Ám okot adtak arra, hogy ne fogadják el őket a maguk valóságában, mert ők maguk nem illeszkednek be a társadalomba.

Ez a könyv tökéletesen leírja ezt is és rengeteg mindent róluk. Számomra többet ért, mintha elkezdtem volna kutatni történelmi jellegű olvasmányokban, mert már régóta foglalkoztat ez a kultúra... Sokat megtudtam és nagy izgalommal fogom a kezembe venni a nyáron megjelent Dafke címet viselő kötetét a nagyszerű szerzőnek.

Csók

Egy csók: a szem
kezdte, vagy a szív, –
mint néma kiáltás
ömlött ki a szánkra:
valamit akartunk
mondani, biztos,
egyet, ugyanazt,
s nem volt idő rá:
egy csók: a szemből
indult, vagy a szívből
s ajkunkra húzta
éhezni a lelket:
valami forró
csordult ki belőlünk,
édesen,
mint méz a virágból:
és már csak a két száj
élt, összetapadva,
két meztelen állat,
és ette a csókot.

A legjobb tündér

E gyönyörű és büszke nyárban
mely szárnyat s egeket adott,
szépséged megszomoritott.
Megszomorított: megmutatta,
hogy nem elég a képzelet,
s hazugság minden nélküled.
Azt hittem, hogy senki se kell és
nem szorulok rá semmire,
s lecsaltál magadhoz, ide.
Álmodott egek s viharok közt
utam hősi volt és sivár –
Olyan jó meghódolni már!

Itt vagyok, legyőztél, Valóság,
te, legjobb tündér… Bölcs kezed
szivedre húzza fejemet…
Ringass, édes, altass el, és hogy
tökéletes legyen a vígasz:
mondd azt, hogy nem te boldogítasz!

A szelíd tanítvány

Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.
Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
a magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned,
mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.
Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
Sokáig elvesztettelek, azért csábított a kentaurok
és pogány nők hívása.
Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még
szégyenkezve és kissé tartózkodóan, mint a virág,
mely a februári nap simogatására
nem mer egészen kinyílni.

Piszkosságok

Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;

s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre - mennyi tévedés! -
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.

És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.

És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;

de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi -
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.

Maradék élet

Így beszélgetünk, s egy-egy percre oly jó,
hogy gondolatban veled lehetek...
Be felezném érted életemet,
ami még van, csak érezném a forró
gyönyört (amelyhez nem volt s nincs hasonló),
mit jelenléted adott: képzelet
fűtötte bár, én tőled és veled
kaptam, csak tőled! És most a koporsó
s a sír, a farkasréti... De minek
folytassam, édes? Nincs tenélküled,
nincs valóság, s minden öröm beteg:
szó vagy csak, szó a vágy és a hit és a
sok emlék, mit felgyújt még, néha-néha,
az öncsalás, az élet maradéka.

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

.

.

.

Fohász

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat!
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódóráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabbés legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban ésa megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságotközvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Mindig várni...

Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …
S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.

Egyik utcán kikerüllek, a másikon megölellek...

Ha te tudnád, amit én. Ha te tudnád, amit én.
Ha te tudnád, amit én. Ha te tudnád, amit én,
ki babája vagyok én.
Ha te tudnád, amit én, te is sírnál, nem csak én.
Mert te is sírnál, nem csak én, keservesebben, mint én.

Egyik utcán kikerüllek, a másikon megölellek.
Egyik utcán kikerüllek, a másikon megölellek.
Mert kit a szerelem körülfog, nem kell annak semmi dolog.
Kit a szerelem körülfog, nem kell annak semmi dolog.

Magas hegyről foly a víz, magas hegyről foly a víz.
Magas hegyről foly a víz, magas hegyről foly a víz,
rózsám bennem már ne bízz.
Ha bízol is, mind hiába, mert szívemtől el vagy zárva.
Ha bízol is, mind hiába, mert szívemtől el vagy zárva.

Úgy el vagy szívemtől zárva, úgy el vagy szívemtől zárva.
Úgy el vagy szívemtől zárva, úgy el vagy szívemtől zárva,
mint szép gúnya a ládába.
A szép gúnya szellő nélkül, s az én szívem tied nélkül.
A szép gúnya szellő nélkül, s az én szívem tied nélkül.

A hétfejű tündér

"Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is..."

Tükörírással:

Ez megöl engem, ez elvarázsolt engem, ez bánt engem, ez nem szeret engem. És már sírtam is...

A semmi néha fáj...

Elmentél mire megjöttem így csúsztam ki a szerepből
Megjöttél mikor elmentem a semmi néha fáj
Azt mondtad hogy a bőröd sikít nem megy ki a fejemből
Ártatlanul megpördül a táj

Túlvilági fellegek közt szállunk dobokon ülve
Izzó szemű szellemekkel flörtölget a szél
Egy vicces kedvű fénylő lény szemében elmerülve
Megnyugszik itt minden ami fél

Van úgy hogy vörös a Hold
Van úgy hogy kereket old

Húst szorítva bőröd mondja kéne még a jóból
Menjünk már az a legfényesebb irány a mennyország
Hoppá lángoló valaggal rohanunk ki a pokolból
Könnyes szemmel valaki beléd vág

Van úgy hogy vörös a Hold
Van úgy hogy kereket old...