Erdei szerelem

Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé

és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

Érzed az esti virágok izgató simogatását? (Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

Kezünkben a szerelem édessége csókolózik, mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

s minden tagom külön megrészegűl, ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre, hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,

hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

Titkos fájdalom

Minden megingott, mikor az utolsó

napon csók nélkül elhagytál: üres

szalma lett kezeimben a kalász,

lepkéim elszálltak s a hegyen is

értelmetlenül felelt s otthagyott

barátom, a szél… Ellenségesen

hallgat ég s föld… Valaki kellene…

Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni

a várakozásteljes alkonyat

mozdulatlan szépségét, s nem tudom,

lesz-e még erőm emberek helyett

isteneknek mesélni kínomat.

Most mondanám, de nem bírom.
Megtehetném, mégsem szidom.
Liliom volt az éjben, kósza sugár.
Látod Nyina, múlik már.

Ha ez a szívem, hát röhögnöm kell.
Bolondulj meg, élet, Isten! Nem érdekel.
Azért játszom, hogy éljek, és az is kell,
hogy Te is lásd, Nyina, milyen
az álmok pórázán égni el.

Most a vágyak házában kóbor kutyák.
Ábrándok oltárán gazdátlan szukák.
Vonyítják, hogy ez a szerelem egy kis halál
Ó, csak Nyina jönne már!

Utáltam és szerettem,
Az lett megírva, hogy elvesszen.
Ez a szív ott a porban az egyetlen.
Láttam magamat a szemedben.

Táncolj, Nyina!

Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság... a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.

A lány szíve nem csitulhat el...

Szél. Beszélt a szél.
Fülembe súgott.
Szava hívott,
Mikor éj mélyén idetévedtél.
Ó, szél... beszélt a szél.
Pihentünk csend szigetén.
Te meg én.
Ha fáztál, mindig hozzám bújtál.
Szél! Beszél a szél.

Tudom, most tűrni kell,
Hogy a szél vigyen el,
Hiszen úgysincs már,
Ami megköthetné lépteidet.

Ó, szél... beszél a szél,
S én elhiszem már,

Hogy álom voltál.

"Nincs butább teremtménye az Úrnak, mint egy okos nő, ha szerelmes."

Marcus Aurelius: Rossz érzések ellenszere

“Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz. Ne vetítsd előre még nem létező, se ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod - sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt. A jelen súlya a kisebbik, ha körülhatárolod. Milyen ember az, aki még a jelent sem képes önmagában elviselni? - Ha félreteszed, ami bánt, máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad.
Vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz-e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz lealacsonyodnod; sóvárgó, magába süppedő arccal csüggedned valami mulandó felett?
Emberrel nem történhet meg, ami nem emberi; ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen.
Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít, hanem a róla alkotott elképzelésed. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd. Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik - tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett -, ugyan ki akadályozhatná meg hogy hibás felfogásodat magad orvosold? Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni?
Ha megtetted, amit tenned kell, az eredménytelenség oka nem benned rejlik. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértetted, semmi felett nem kell bánkódnod: az út a te utad, a természet mérte rád - neked csak járnod kell rajta.”

“A hit látja a láthatatlant. Elhiszi a hihetetlent és eléri a lehetetlent.”

most ilyen korszak van ez már a harctér
nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél
most már kisírom semmi nem riaszt el
hogy én szeretlek légy te bárhogy ezzel
a Föld is lakható hely lett miattad
épp csak nem veled - te aztán megadtad
ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tőlem
nem tudom: erőm szivárog belőlem
de oly rég tartom ezt a mérlegformát
kezemmel egybeforrt az égő korlát
így te csak nyugodtan értékeld másképp
nem estem még le s nem húzódtam hátrébb
bár mint az öngyilkos cseléd a gangról

hozzád ki mernék lépni önmagamból

"Sok minden megváltozott, mióta Balu testét elvitte a vengugai vízmosás..."

Úgy érzem, szörnyű vén vagyok,

millió éves a szivem,

ezért van oly nagyon tele,

ezért ver olyan nehezen.

Ez a szív megtanult beszélni és mindenre emlékezik és engem persze érdekelne tudni a történeteit,

mert csak ő ismer igazán, csak ő tudja, mik a titkai annak a vén birodalomnak, mely a nevemet viseli.

Jó volna tudni, elbeszélni, mit látott, mit mond és miért; de nincs időm rá: a világ nem tart el a verseimért.

Milyen kár! mondom eltünődve.

Kinek kár? kérdem. Csak nekem!

És már örülök, ha beszélő

szívemről elfeledkezem.

...

fényt szórok.
fázik a térdem.
a félélet legtetején táncolok,
egyedül, mert te nem kértél fel.

virágokat festek a szememre,
hogy még annyit se lássak,
amennyit eddig sem.

nő a torony,
amiben lakom
minél később jössz,
annál többet kell másznod
ablakomból kilógatott hajamon.

részeg kisangyalok
ülnek a vállamon,
és azt hallgatják,
amit neked nem merek elmondani.

Esős reggel, megint rád talált,
Valahol érzed még az illatát,
Hajában hó volt, akkor még jó volt
Csak nézted hogyan megy tovább.

Szíved vitte mégis hallgattál,
Miatta láttad szebbnek kopott ruhád,
Miatta hitted, könnyebb az élet,
Csak nézted, hogyan megy tovább.

Néha nap még érzed,
A tegnap a múlt, ami elkésett.
Néha nap még kéred,
Az isteni szót ami szebbé tesz.
Néha nap még várod,
A fényt, ahol jó, hogy ha elfáradsz,
Elfárad lassan az út,
Nem maradunk.

Ablakból kémlelt édes Mennyország,
Titokban nézted furcsa járását,
Álmodtál róla, nem vált valóra,
Csak nézted, hogyan megy tovább.

Élére hajtogatott nagykabát,
Magadra öltöd minden éjszakán,
Tudod, hogy szép vagy, ne bánd a múltat,
Csak nézd, hogyan megy tovább.

Ennyi volt...

Nem kell vigasz, nem kell segítség, nem kell semmi.
Csönd.
Ha szeretni nem lehet, alkotni kell.

...

Építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra, s újra
amit lerombol benned
a nappalok háborúja.

Ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat
Nélküled föl újra nem loboghat.

Nevetségesen ismerős minden
mit mondtam, s mondok
nehéz nyarunk volt, itt az ősz
s jönnek a téli gondok.

Már csak magamat benned
és magamban Téged óvlak
ameddig célja volna még

velünk a fönnvalónak.

Erre gyere rózsám, nincsen sár,
Nincsen az ajtómon semmi zár,
Nyitva van az ajtóm, bejöhetsz,
Vetve van az ágyam, lefekhetsz.

Téged látlak mindig álmomban
Álmom után minden dolgomban
Ha sóhajtok érted a panasz
Ha örülök érted vagyon az.

Akkor szép az erdő mikor zöld
Mikor a vadgalamb benne költ
Olyan a vadgalamb mint a lány
Sírva sétál a párja után.

Tizenegy perc

...Kinyitotta a táskáját, és talált benne egy tollat, amelyet egy áruházbanvett. Bármi megteszi.- Ezt neked adom. Amikor megvettem, arra gondoltam, hogy kénevalami, amivel följegyezhetem a gazdálkodással kapcsolatosötleteimet. Két napig használtam, addig dolgoztam vele, amíg el nemfáradtam. Egy kicsit én is benne vagyok: a verejtékem, akoncentrálásom, az akaraterőm. És most neked adom.Finoman Ralf tenyerébe helyezte a tollat.- Ahelyett, hogy vennék neked valamit, amit szeretnél, valami olyatadok neked, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot.Valamit, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velemszemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy velelehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlemegy darabkája, amit szabad és hirtelen támadt elhatározásombanadtam neki.Ralf fölállt, odament a szekrényhez, és valamilyen tárggyal tért vissza.Átadta Mariának.- Ez egy villanyvonat egyik vagonja, amelyet kisfiúkoromban kaptam.Soha nem játszhattam vele egyedül, mert apám azt mondta, hogynagyon drága, Amerikából importálták. Ezért mindig meg kellettvárnom, hogy legyen kedve összerakni a vasutat aszoba közepén, de ő vasárnaponként általában operát hallgatott. ígyhát ez a vonat túlélte a gyerekkoromat, de nem volt benne túl sokörömöm. Ott fönt, a szekrény tetején őrizgetem a síneket, a mozdonyt,a házakat, sőt még a használati utasítást is. Volt egy vonatom, aminem volt az enyém, mert nem játszhattam vele. Bárcsak elronthattamvolna, mint a többi játékomat, amelyekre már nem is emlékszem, merta gyermek rombolási szenvedélye is hozzátartozik a világmegismeréséhez. De ez az érintetlen vonat állandóan arra emlékeztet,hogy volt egy olyan része a gyermekkoromnak, amit nem éltem meg,mert túl drága volt, és mert az apámnak nem volt kedve velefoglalkozni. Vagy talán attól félt, hogy ahányszor csak összerakjanekem a játékot, ezzel kimutatja a szeretetét, amelyet irántam érez.Mária egyenesen a tűzbe nézett. Valami történik -és ez nem a bor, ésnem is a kandalló melege. Ez az ajándékozás.Ralf is a kandalló felé fordult. Némán ültek, hallgatták a tűz pattogását.Itták a bort, és nem szóltak egy szót sem, mintha nem volna fontosbeszélni. Nem kell csinálni semmit, csak együtt lenni, egymás mellett,és nézni egy irányba.- Sok ilyen érintetlen vonat volt az életemben -szólalt meg Mária egyidő múlva. - Az egyik a szívem. Én is csak akkor játszottam vele,amikor a világ összerakta a síneket, és nem is mindig a megfelelőpillanatban.- De szerettél.- Igen, szerettem. Nagyon szerettem. Annyira szerettem, hogy amikor aszerelmem ajándékot kért tőlem, megijedtem, és elmenekültem.- Nem értem.- Nem kell, hogy értsd. Most tanítalak, mert fölfedeztem valamit, amiteddig én sem tudtam. Az ajándékot. Valaminek az átadását, ami a tiéd.Odaadni valamit, mielőtt kérnénk valami fontosat. Tiéd a kincsem: atoll, amivel leírtam az álmaimat. És enyém a kincsed: egy játékvonategyik vagonja, a gyerekkorod egy része, amit nem éltél meg. Ésmostantól magammal hordom a múltad egy darabját, te pedigmagadnál hordhatod a jelenem egy darabját. Ez nagyon jó.Mindezt szemrebbenés nélkül mondta, nem volt zavarban, úgyviselkedett, mintha mindig is tudta volna, hogy ez az egyetlen helyesviselkedés. Lassan ' fölállt, levette a kabátját a fogasról, ésmegcsókolta a férfi arcát. Ralf Hart nem adta jelét, hogy föl akarna állni,mereven bámulta a tüzet, talán az apjára gondolt.- Soha nem értettem igazán, minek őrizgetem ezt a vonatot. Maminden világossá vált számomra: azért őrizgettem, hogy egyszer majdneked adjam egy éjszaka a kandalló mellett. Ez a ház most valamivelkönnyebb lett...

Tisztellek, küzdesz, meg minden...

Autó fordul, széken a ruhád,
Nézed az utcát, szerintem át
Fogsz ázni mondom, ha ott állsz a gangon,
Dobsz a galamboknak, hadd dobogjon
Valamiért a szívük,
Legyen céljuk, ne mindig higgyük,
Hogy mind csak eszköz arra,
Hogy ez a város le legyen szarva.

És legyen attól rendbe' minden,
Hogy esik az eső és attól frissen
Kinőtt Fejes Káposztához
Hasonlítson reggel a város,
És te is új legyél benne,
Zöld, mint egy mozgalom és egyre
Ugorj az autók elé,
Ki a könnyekkel, kifelé!

Érezd, hogy lehet, hogy most vagy,
És nemcsak egy tévedés hozhat
Változást, ki kell hogy jöjjön
A bőrödből a nődre egy ködmön,
Ha fázik, mert tél lesz és tényleg,
Hátha igaz, hogy felőled élhet
Minden, amit gyilkolni szoktál,
Hadd használjon el, amit hordtál eddig.

Hadd álljon meg benned az élet,
Hogy megkérdezd: -Élet mi végre kérlek,
Hogy annyira keményen meneteltél,
Engem mint birka lelegeltél,
Tisztellek, küzdesz, meg minden,
Csak valld be nekem, hogy nincsen
Szükséged immáron másra,
Csak a kezedben a dáma párra,
Hogy megemeld ismét a tétet,
Nyerjél még egy pár évet,
Csinálj még egy pár dolgot,
Amit valaki fontosnak mondott!

A győztes egyedül van

Coelho nyomán. Ez az érzésem legújabb könyvét illetően.
Egy szép történet egy rendkívűl művelt és tájékozott írótól, telis tele olyan részekkel, amelyek önálló idézetként is megállják a helyüket- ehhez szoktam hozzá.

Ehhez képest mostani műve adatokon alapul. Rém pontos, megkérdőjelezhetetlen adatok, amelyek mintegy szakirodalomként használhatóak minden témában, amelyet az író érint. Mindez remekül ötvözve a sok szálon futó történettel. A különálló univerzumokkal.

Az örök igazságok természetesen nem hiányoznak belőle, ismeretterjesztő jellege miatt mégis úgy csuktam be, hogy igen, kapott a lelkem, kapott az agyam, de nem szokásos módon, hanem tájékozott lettem egy-egy olyan témában, amelyről eddig fogalmam sem volt. Fantasztikus ötvözet.

És a végén egy nagy pofon...

Ajvé!

A nyaraláskor olvastam el, szinte együltemben Lugosi Viktória: Ajvé című könyvét. Egy zsidó kislány mesél. Gyermeki naívsággal, humorral, őszinteséggel szüleiről, számára még érthetetlen emberi tulajdonságokról, helyzetekről, szokásokról és nem utolsó sorban zsidóságáról.

A könyv érdekessége, hogy nyíltan vállalja és bemutatja azt az oldalát e vallás képviselőinek, amely az egyszerű emberek számára visszataszító. A felsőbbrendűséget. Elképesztő, hogy az embernek időnként a keze ökölbe szorul olvasás közben, hogy aztamindenit, ezt hogy képzelik???

Semmi bajom a zsidókkal. De valljuk be, vannak dolgok, amelyek magyarázatot adnak az üldöztetésükre, természetesen nem az irtásukra gondolok, szó sincs róla, nincs ember, aki más ember keze általi halált érdemel, mert nincs ember, aki más ember életét kioltani jogosult. Ám okot adtak arra, hogy ne fogadják el őket a maguk valóságában, mert ők maguk nem illeszkednek be a társadalomba.

Ez a könyv tökéletesen leírja ezt is és rengeteg mindent róluk. Számomra többet ért, mintha elkezdtem volna kutatni történelmi jellegű olvasmányokban, mert már régóta foglalkoztat ez a kultúra... Sokat megtudtam és nagy izgalommal fogom a kezembe venni a nyáron megjelent Dafke címet viselő kötetét a nagyszerű szerzőnek.

Csók

Egy csók: a szem
kezdte, vagy a szív, –
mint néma kiáltás
ömlött ki a szánkra:
valamit akartunk
mondani, biztos,
egyet, ugyanazt,
s nem volt idő rá:
egy csók: a szemből
indult, vagy a szívből
s ajkunkra húzta
éhezni a lelket:
valami forró
csordult ki belőlünk,
édesen,
mint méz a virágból:
és már csak a két száj
élt, összetapadva,
két meztelen állat,
és ette a csókot.

A legjobb tündér

E gyönyörű és büszke nyárban
mely szárnyat s egeket adott,
szépséged megszomoritott.
Megszomorított: megmutatta,
hogy nem elég a képzelet,
s hazugság minden nélküled.
Azt hittem, hogy senki se kell és
nem szorulok rá semmire,
s lecsaltál magadhoz, ide.
Álmodott egek s viharok közt
utam hősi volt és sivár –
Olyan jó meghódolni már!

Itt vagyok, legyőztél, Valóság,
te, legjobb tündér… Bölcs kezed
szivedre húzza fejemet…
Ringass, édes, altass el, és hogy
tökéletes legyen a vígasz:
mondd azt, hogy nem te boldogítasz!

A szelíd tanítvány

Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.
Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
a magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned,
mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.
Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
Sokáig elvesztettelek, azért csábított a kentaurok
és pogány nők hívása.
Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még
szégyenkezve és kissé tartózkodóan, mint a virág,
mely a februári nap simogatására
nem mer egészen kinyílni.