Ritától loptam, mert így igaz:

Ugye tudtad, így nem érthet véget?

csak hosszú volt ez az ősz!

Ugye nem veszíthetlek el téged

és holnap majd visszajössz?

csak egy percig tart a sötét

csak egy árnyék lépett közénk

de mögötte már látjuk a fényt!

Ami megtörtént ezen az őszön

azt nem felejthetjük el,

minden percét a szívemben őrzöm

és titkolom, hogyha kell

míg az arcod láthatom én

míg a kezed nyújtod felém

ez a hosszú ősz még az enyém!

Legyen úgy, legyen úgy, ahogy eltalált a sorsunk,

soha már, soha már, ahogy akkor együtt voltunk,

hát legyen úgy, legyen úgy, ha máshogy nem, legyen úgy!

Ugye tudtad, így nem érthet véget

csak hosszú volt ez az ősz?

ugye nem veszíthetlek el téged

és holnap majd visszajössz?

Csak egy percig tart a sötét,

csak egy árnyék lépett közénk,

de mögötte már látjuk a fényt!

Lesz talán igazán még egy fényes könnyű élet

úgy lesz bizony, fogadom, ahogy annyiszor remélted

majd lesz talán igazán még egy fényes könnyű élet

úgy lesz bizony, fogadom, ahogy annyiszor reméltem

lesz őszre tél, szenvedély, és a rosszat elfelejtjük

és tavasz, nyár megtalál, minden reggel újra kezdjük...

Születésnapi óda

Akkor születtél, amikor a nyár születik.

Szűk életemben te gyújtottad a nyár tüzeit.

Voltál a hirtelen napfény, az érlelő,

Teremtő-aszaló koranyár, a szigorú-szép erő.

Voltam a rosszfajta rög, a fényedre sóvár,

Te meg a tékozló, túl hamar ellobbanó nyár.

Rám tékozoltad termékeny, szertelen ős-tüzedet:

Korai termés volt, mégis kicsit fanyar és elsietett.

Akkor jöttél hozzám, amikor a nyár volt születőben.

Burjánzó, mérgező gyomrokat égettél ki belőlem!

Felgyújtottad a börtönző, fullasztó, puha kacatot,

Amibe engem a szomorú gyerekkor beleszorított.

Ígéret voltál és ítélet: önmagam ellen ítéltél.

Ó, milyen láng voltál, perzselő, csontomig értél!

Tiltottad, irtottad, új törvényt teremtő láng-akarat,

Élni a megszabott anyagot, megútált önmagamat.

Tisztító tűz voltál, csontomig égetted életedet,

Hogy néha a csúcsokon önmagam ellentéte legyek,

Szívembe ültetted túl hamar ellobbanó nyaradat,

Te tündöklő, tékozló, életet fakasztó tűz-akarat.

Új nyár lobban, az ég meg az utca tüzes –

Láng a világ, te lobogsz ma megint, a te évszakod ez.

Aszaló, teremtő láng-törvény, könyörtelen!

Éltető, égető, szigorú, szép erős, hős szerelem!

Süt a nyár, perzsel már, felel rá, szemébe néz

Bennem egy régi nyár, még mindig lobogni kész.

Az, ami bennem a legjobb – nem én vagyok:

Te lobogsz bennem, eleven törvény-akaratod

Kérlelhetetlen igény, aki szüntelenül követel,

Próbára küldesz és próbádra felövezel,

Csak te szorítasz rá, hogy félve se féljek,

Szívemben, eszemben te az egészség, te vagy az élet,

S az ad erőt, ami benned tizennégy éve megállt,

Gyűlölni, megvetni örökre a halált, a homályt.

Égen és földön és bennem is újra a hajdani tűz ég:

Merni, ragyogni – tehozzád csak ez a hűség.

Lobogj, nyár, öreg nyár, lobogtasd szerelmünk tűzjeleit!

Mindig megszületsz bennem, mikor a nyár születik,

Amikor rövid az éj, hosszan tündöklik a fény,

S szűköl a halál, mint a mi nyarunk elején.

De hallgatni sincs mindig jogod; különösen, ha a fecsegő megszólal, előbb-utóbb felelned kell. Természetesen mi sem lenne vonzóbb, sem kényelmesebb, mint mindig és minden alkalommal hallgatni az emberek között, s csak műveden át szólani a világhoz - műveden át, ami lehet egy könyv vagy egy pár tisztességesen varrott cipő, vagy éppen csak a türelmes és kiegyensúlyozott létezés ténye. Ez lenne a legszebb; de az élet nem adja ilyen olcsón a megoldást. Hallgatnod kell, de nem úgy, mint aki kényelemből vagy gőgből, megvetésből hallgat; ehhez nincs jogod, mert ember vagy, s embertársaidnak joguk van kérdéseikre tőled is választ kérni. Nem, úgy kell hallgatnod, mint aki őriz valamit. S csakugyan, aki felelősséggel hallgat, mindig megőriz valamit: egy titkot, egy rangot, az emberi műveltség öntudatát. De néha beszélned is kell, le kell dobnod a hallgatás sötét palástját, meztelen testtel kell a porondra lépned, kezedben az emberi párharc méltányos fegyverével, az igazsággal. Ha az igazságot tagadja valaki, nincs jogod hallgatni.

Mosolyogva kérdem:

Ha néha még elhiszed,

hogy nem csak ágy és párnák,

Ha hiszed még, hogy nem csak pohár víz,

ha szomjazol;

ha ott van még a kék füzet

az emlékeid polcán,

mit összefirkált néhány kusza év,

hova az van írva még: szeretni szép...

Miért nem próbálod meg velem?

Miért nem...

Én még ki merem mondani: szerelem.

Miért nem próbálod meg velem?

Miért nem próbálod meg velem?

Én még ki merem mondani: szerelem.

Miért nem próbálod meg velem?

Sose bánd...

a hang… a hangot a csend szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha már vele-száll, vele zeng
szíved…

a fényt a szem fura mágusaként
úgy zárja keretbe a vaksötét,
hogy élesen álljon a kép
eléd!

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész…

a csend… a csendet a hang szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha hozzásímulsz,
s veletart szíved

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész.

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,
amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

Áldás, békesség!

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. 

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Pillantás a hídról...

Van úgy, hogy az ember legszívesebben félre verné a harangot, mégsem csinál semmit.

Cafatok

Sár. Sár és gyűlölet...

Legyen erőd lent hagyni...

...mert nincs szabad akarat...

Hiszek hitetlenül Istenben,

Mert hinni akarok,

Mert sohse volt úgy rászorulva

Sem élő, sem halott.

Szinte ömölnek tört szivemből

A keserű igék,

Melyek tavaly még holtak voltak,

Cifrázott semmiség.

Most minden-minden imává vált,

Most minden egy husáng,

Mely veri szívem, testem, lelkem

S mely kegyes szomjuság.

Szépség, tisztaság és igazság,

Lekacagott szavak,

Óh, bár haltam volna meg akkor,

Ha lekacagtalak.

Szüzesség, jóság, bölcs derékség,

Óh, jaj, be kellettek.

Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,

Beteg vagyok, beteg.

Meg-megállok, mint alvajáró

S eszmélni akarok

S szent káprázatokban előttem

Száz titok kavarog.

Minden titok e nagy világon

S az Isten is, ha van

És én vagyok a titkok titka,

Szegény, hajszolt magam.

Isten, Krisztus, Erény és sorban

Minden, mit áhitok

S mért áhitok? - ez magamnál is,

Óh, jaj, nagyobb titok.

Temess derűsen...

Tegnapi terveidet töröld.
A legszebbeket is. Azokat először.
— Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád
s onnan-ide törmelékek halmát mért cipelnéd?
Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem: sosem.
Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
a Leáldozott, Gyönyörű Nap után.
Állhass tisztán
a Kelő elébe.

"Nincs hamis madárfütty."

Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz, 

átléphetsz rajtam bármikor 

oda, ami csak mi vagyunk. És kiléphetsz onnan 

bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz, 

érintésedre-  nyílóan, 

könnyen, zajtalanul.

üvegesedem.

Tisztán tartom magam, hogy

mögém is láthass

rajtam úgy segíts:

gondjaimból részt ne végy,

csak tudd, hogy vannak

***

"Egyszer már megmondtam, hogy szeretlek! -Majd szólok, ha változott a helyzet."

Ki végtelen feledésednek ajánlom
múló esetemet,
Tőled, magamtól már csak azt kívánom:
ha találkozunk még, bárhol e világon,
ne kelljen elkapnod rólam tekinteted...

Összefoglaló

Mikor már csaknem elveszek:

hiányod megfogalmaz.

...

Belül lázongok, irtózatosan,

hogy így rádszűkült az egész világom.

...

Eltartottál magadtól,

akár a fellobbant gyufát.

...

megtanultam hallgatni érted,

...

részeg kisangyalok

ülnek a vállamon,

és azt hallgatják,

amit neked nem merek elmondani.

...

máris annyi váltómmal vagy teli,
hogy adósod lehetnék amíg élsz;

és lassan elhagy az önbecsülés,

...

Ami akkor, rég és azóta történt,

dac és gőg nélkül most csak fájni tud:

....

s lépteim megint mögéd szegődnek.

Mert nem szerettem én még senkit így előtted,

és nem tudok utánad szeretni senki mást.

...

életreszóló távolmaradnivalónk

lehet egymástól

...

Az isten verje meg lépteid nyomát. Lábaidra,

lábaidra vigyázzon.

...

Össze ne tévesszetek véle

A verspillangó felrepült.

Tágul a kék ég körülötte.

Mint a báb: bámulok utána -

Báb-életét szétfeszítette.

A verspillangó felrepült, 

Engem üresen hagyott s holtan. 

Meg kell nyugodnom: nem szülője, 

Csak eszköze és burka voltam.

Össze ne tévesszetek véle: 

Ő immáron a napsugáré. 

Hernyóformában, báb-alakban 

Én maradok a föld poráé.

Misztikus vándor: megszáll engem, 

Csal, mintha magzatommá válna, 

Aztán gőggel lendíti szárnyát

Egy fölényesebb, más világba.

És mégis jó, hogy háza voltam, 

Egy darabig eszköze, őre -

S jó a bábnak, ha néha-néha 

Hall egy virágtól hírt felőle.

A keserű pohár

Ó, nem voltam türelmes szenvedő.

Testem a szenvedéshez nem szokott.

Az élet nem edzett, csak puhított.

S hogy megjelent a keserű pohár,

S felém libegett titokzatosan,

Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:

Megragadtam vadul a poharat

S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.

De rögtön csorbítatlan megjelent.

S szólt másodszor is a sötét pohár:

Ím itt vagyok, hogy te is kiigyál.

És igazság ez: szenvednek sokan,

S a Te részed még mindig hátra van.

S most kiiszod, ha akarod, ha nem.

Dühöngve vágtam közbe: nem!

Nem sóhajtok: "Múljék el, ha lehet" -

S fölvetettem daccal a fejemet.

Nagyot reccsent a csend -

S a makacs pohár újra falnak ment.

Ezer darabra ment.

De jaj, mert harmadszor is megjelent.

S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan,

Enyém, sajátom e sötét pohár -

És ki kell ürítenem poharam.

Az ajkam kinyílt félig-öntudatlan,

A karom kinyílt félig-akaratlan,

S felmérve csillagszabta sorsomat,

Fogtam s lassan fenékig ürítettem

A poharat.

Psszt...

"Vedd úgy a dolgot, ahogy van, ne kérdezz semmit, ne tégy szemrehányást - ez a legbölcsebb, amit tehetsz. Kenyeret vártál, és követ kaptál helyette? Törjön belé a fogad, és ne sikoltozz, ha idegeidbe kín hasít bele (...), te megtanultad a nagy leckét: hogyan kell tűrni egyetlen zokszó nélkül."

Kimondok minden mondhatót

(a fecsegésben annyi báj van),

de bárcsak arra volna mód,

hogy mibenlétem konstatáljam.

Meg a te mibenlétedet.

Hogy van-e közös mibenlétünk.

Hogy véletlenül vagy direkt

van az, ha egy ütemre lépünk.

.......

Félelem

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod.

Kint söröztünk az aquincumi kertben,

réteges emlék, gyönge, őszi ég,

elmotyogtam egy gyerekkori versem:

“Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,

illir táncosnő köldökét riszálja,

a gyom között latin szabásu korsó,

biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,

a vonaton szöllő-szagú kosár,

a sűrű illat hajunkra ömöl,

csordultig érett, s szétbuggyant a nyár.

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,

fordíts egyet a Göncöl-szekeren

szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen -

s maradj velem.

"Az álom múlik, ébredek..."

Mert te ilyen vagy s ők olyanok 

és neki az érdeke más 

s az igazság idegállapot 

vagy megfogalmazás 

s mert kint nem tetszik semmi sem

s mert győzni nem lehet a tömegen 

s ami szabály, mind nélkülem 

született: 

ideje volna végre már 

megszöknöm közületek. 

Mire várjak még tovább, a jövőt 

lesve alázatosan? 

Fut az idő, és ami él, 

annak mind igaza van. 

Én vagy ti, egyikünk beteg; 

és mégse nézzem a fegyvereket, 

hogy szeretet vagy gyűlölet 

közelít-e felém? 

Ha mindig csak megértek, 

hol maradok én? 

Nem! Nem! nem bírok már bolond 

szövevényben lenni szál; 

megérteni és tisztelni az őrt 

s vele fájni, ha fáj! 

Aki bírta, rég kibogozta magát 

s megy tőrök közt és tőrökön át. 

Ketten vagyunk, én és a világ, 

ketrecben a rab, 

mint neki ő, magamnak én 

vagyok a fontosabb. 

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár, 

az értelem szökik, 

de magára festi gondosan 

a látszat rácsait. 

Bent egy, ami kint ezer darab! 

Hol járt, ki látta a halat, 

hogyha a háló megmaradt 

sértetlenűl? 

Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik, 

s ha kiderűl! 

Bennünk, bent, nincs részlet s határ, 

nincs semmi tilos; 

mi csak mi vagyunk, egy-egy magány, 

se jó, se rossz. 

Rejtőzz mélyre, magadba! Ott 

még rémlik valami elhagyott 

nagy és szabad álom, ahogy 

anyánk, a végtelen 

tenger, emlékként, könnyeink 

s vérünk savában megjelen. 

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak

ott lehetünk szabadok! 

Nekünk többé semmit sem ad 

ami kint van, a Sok. 

A tömeggel alkudni ha kell, 

az igaz, mint hamu porlik el; 

a mi hazánk az Egy, amely 

nem osztozik: 

álmodjuk hát, ha még lehet, 

az Egynek álmait!