Összefoglaló

Mikor már csaknem elveszek:

hiányod megfogalmaz.

...

Belül lázongok, irtózatosan,

hogy így rádszűkült az egész világom.

...

Eltartottál magadtól,

akár a fellobbant gyufát.

...

megtanultam hallgatni érted,

...

részeg kisangyalok

ülnek a vállamon,

és azt hallgatják,

amit neked nem merek elmondani.

...

máris annyi váltómmal vagy teli,
hogy adósod lehetnék amíg élsz;

és lassan elhagy az önbecsülés,

...

Ami akkor, rég és azóta történt,

dac és gőg nélkül most csak fájni tud:

....

s lépteim megint mögéd szegődnek.

Mert nem szerettem én még senkit így előtted,

és nem tudok utánad szeretni senki mást.

...

életreszóló távolmaradnivalónk

lehet egymástól

...

Az isten verje meg lépteid nyomát. Lábaidra,

lábaidra vigyázzon.

...

Össze ne tévesszetek véle

A verspillangó felrepült.

Tágul a kék ég körülötte.

Mint a báb: bámulok utána -

Báb-életét szétfeszítette.

A verspillangó felrepült, 

Engem üresen hagyott s holtan. 

Meg kell nyugodnom: nem szülője, 

Csak eszköze és burka voltam.

Össze ne tévesszetek véle: 

Ő immáron a napsugáré. 

Hernyóformában, báb-alakban 

Én maradok a föld poráé.

Misztikus vándor: megszáll engem, 

Csal, mintha magzatommá válna, 

Aztán gőggel lendíti szárnyát

Egy fölényesebb, más világba.

És mégis jó, hogy háza voltam, 

Egy darabig eszköze, őre -

S jó a bábnak, ha néha-néha 

Hall egy virágtól hírt felőle.

A keserű pohár

Ó, nem voltam türelmes szenvedő.

Testem a szenvedéshez nem szokott.

Az élet nem edzett, csak puhított.

S hogy megjelent a keserű pohár,

S felém libegett titokzatosan,

Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:

Megragadtam vadul a poharat

S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.

De rögtön csorbítatlan megjelent.

S szólt másodszor is a sötét pohár:

Ím itt vagyok, hogy te is kiigyál.

És igazság ez: szenvednek sokan,

S a Te részed még mindig hátra van.

S most kiiszod, ha akarod, ha nem.

Dühöngve vágtam közbe: nem!

Nem sóhajtok: "Múljék el, ha lehet" -

S fölvetettem daccal a fejemet.

Nagyot reccsent a csend -

S a makacs pohár újra falnak ment.

Ezer darabra ment.

De jaj, mert harmadszor is megjelent.

S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan,

Enyém, sajátom e sötét pohár -

És ki kell ürítenem poharam.

Az ajkam kinyílt félig-öntudatlan,

A karom kinyílt félig-akaratlan,

S felmérve csillagszabta sorsomat,

Fogtam s lassan fenékig ürítettem

A poharat.

Psszt...

"Vedd úgy a dolgot, ahogy van, ne kérdezz semmit, ne tégy szemrehányást - ez a legbölcsebb, amit tehetsz. Kenyeret vártál, és követ kaptál helyette? Törjön belé a fogad, és ne sikoltozz, ha idegeidbe kín hasít bele (...), te megtanultad a nagy leckét: hogyan kell tűrni egyetlen zokszó nélkül."

Kimondok minden mondhatót

(a fecsegésben annyi báj van),

de bárcsak arra volna mód,

hogy mibenlétem konstatáljam.

Meg a te mibenlétedet.

Hogy van-e közös mibenlétünk.

Hogy véletlenül vagy direkt

van az, ha egy ütemre lépünk.

.......

Félelem

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod.

Kint söröztünk az aquincumi kertben,

réteges emlék, gyönge, őszi ég,

elmotyogtam egy gyerekkori versem:

“Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,

illir táncosnő köldökét riszálja,

a gyom között latin szabásu korsó,

biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,

a vonaton szöllő-szagú kosár,

a sűrű illat hajunkra ömöl,

csordultig érett, s szétbuggyant a nyár.

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,

fordíts egyet a Göncöl-szekeren

szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen -

s maradj velem.

"Az álom múlik, ébredek..."

Mert te ilyen vagy s ők olyanok 

és neki az érdeke más 

s az igazság idegállapot 

vagy megfogalmazás 

s mert kint nem tetszik semmi sem

s mert győzni nem lehet a tömegen 

s ami szabály, mind nélkülem 

született: 

ideje volna végre már 

megszöknöm közületek. 

Mire várjak még tovább, a jövőt 

lesve alázatosan? 

Fut az idő, és ami él, 

annak mind igaza van. 

Én vagy ti, egyikünk beteg; 

és mégse nézzem a fegyvereket, 

hogy szeretet vagy gyűlölet 

közelít-e felém? 

Ha mindig csak megértek, 

hol maradok én? 

Nem! Nem! nem bírok már bolond 

szövevényben lenni szál; 

megérteni és tisztelni az őrt 

s vele fájni, ha fáj! 

Aki bírta, rég kibogozta magát 

s megy tőrök közt és tőrökön át. 

Ketten vagyunk, én és a világ, 

ketrecben a rab, 

mint neki ő, magamnak én 

vagyok a fontosabb. 

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár, 

az értelem szökik, 

de magára festi gondosan 

a látszat rácsait. 

Bent egy, ami kint ezer darab! 

Hol járt, ki látta a halat, 

hogyha a háló megmaradt 

sértetlenűl? 

Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik, 

s ha kiderűl! 

Bennünk, bent, nincs részlet s határ, 

nincs semmi tilos; 

mi csak mi vagyunk, egy-egy magány, 

se jó, se rossz. 

Rejtőzz mélyre, magadba! Ott 

még rémlik valami elhagyott 

nagy és szabad álom, ahogy 

anyánk, a végtelen 

tenger, emlékként, könnyeink 

s vérünk savában megjelen. 

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak

ott lehetünk szabadok! 

Nekünk többé semmit sem ad 

ami kint van, a Sok. 

A tömeggel alkudni ha kell, 

az igaz, mint hamu porlik el; 

a mi hazánk az Egy, amely 

nem osztozik: 

álmodjuk hát, ha még lehet, 

az Egynek álmait!

Mert még most is...

Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
a magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned,

mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

...emberi sorsom hálásan fogadva...

...nyílt az ajtó és nyiltak jó csodák

s én boldogan botladozom tovább

idegen romokon s magamon át

s nem félek már, hogy újból elveszítsen

:két kezével egyszerre tart az Isten

s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,

jobbja emel, és fölragyog az ünnep...

Kommunikáció -

 - az első dolog, amit ez életben megtanulunk, és a vicc az, hogy mire felnövünk, megnő a szókincsünk, és tudnánk beszélni, mégis egyre nehezebb kitalálni, hogy mit mondjunk, vagy hogy miként kérjük azt, amire tényleg szükségünk van. A nap végén akadnak olyan dolgok, amikről nem lehet nem beszélni. Akadnak dolgok, amiket nem akarunk meghallani, és akadnak olyanok is, amiket azért mondunk ki, mert nem akarunk többé hallgatni. Akadnak dolgok, amik többet érnek a szavaknál, ezek a tetteink. Akad olyan is, amit azért mondunk, mert nem mondhatunk mást. Bizonyos dolgokat magunkban tartunk, és nem túl gyakran, de néha-néha a dolgok önmagukért beszélnek.

Eljön a pillanat, amikor az egész már nem játék, és akkor vagy teszel egy lépést előre, vagy hanyatt-homlok elmenekülsz. Elfuthatnék, de az az igazság, hogy tetszik a csatamező.

;)

Hozzám tartozol

- nekem: nem.

Ülj ide mellém...

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

23

 

A szerelmes lány

 

Így igaz, vágyom utánad. Ejtem,
elvesztem kezemből önmagam,
nem remélve, hogy tagadni merjem,
azt, mi tőled árad rezzenetlen,
és komoly, merő, rokontalan.

 

...rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem
el nem árult és nem szólított,
mint a kőé, olyan volt a csendem,
mely fölött a forrás átcsobog.

 

Ám e lassú, párhetes tavaszban
engemet a néma, öntudatlan
évről most letörtek könnyedén.
Összezárva, langyos, árva létem
most valaki tartja a kezében,
s nem tudja, tegnap mi voltam én.

 

(fordította: Nemes Nagy Ágnes)

Mindenütt...

Mindenütt ott vagy, ahol valaha

tudtalak, láttalak, szerettelek:

út, öröm, erdő veled integet,

falu és város, nappal s éjszaka

folyton idéz, őszi hegy s tél hava,

vízpart s vonatfütty, s mindben ott remeg

az első vágy, s a tartó őrület

huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.

Mindenütt megvagy: mint virágözön

borítod életemet, friss öröm,

frissítő ifjúságom, gyönyöröm:

minden mindenütt veled ostromol,

de mindig feljajdul a halk sikoly:

e sok Mindenütt mindenütt Sehol!  

Jobb lesz

Üresen állok

Mindennek háttal

Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással

Megfejtesz mindenkit jófej vagy mégsem vagy jól

Tátongó ember

Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással

Jobb lesz

Ma álmodban jöttem

A hitedben hinni

És soha semmit nem képzeltem mindig is tudtam hogy mikor mibol mennyi

De egy mosolyba bújva

Még most is az arcodra fagynék

Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással 

Jobb lesz

Ha igazán élnél

Én a válladról nézném végig ahogy élek

Valaki mással

Egyedül ébren

Mindennek háttal semmit se szól

Vele álmodni könnyebb mint egyedül ébren

Mindennek háttal

Igen a fonákon menni mindig

Mindennek háttal...

Két vers- (Két önzés titkos párbaja)

I

Annyira kellesz, hogy - látod -
megtanultam hallgatni érted,

annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,

annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,

gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek.

II

Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.
A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt -
téged szeretlek immár, nemcsak magamat

Egyszer majd minden összeköt...

Ölelésünkben összeér:

talán a szív, talán a vér. 

Az éjszakában összeköt:

talán a fény, talán a köd. 

Mi hát - mi egybetart - a lánc?

Talán szeretsz. Talán csak kívánsz. 

Mindegy. Most hozzám tartozol.

S enyém leszel valamikor. 

Egyszer majd minden összeköt:

a szív, a fény - a vér, a köd.

...

van valami,
mit régóta el akarok mondani neked,
kerülve mindenféle szentimentalizmust,
még ha csillagok nélkül nem is olyan szép,
taposhatsz rajta, mint a faleveleken,
elfelejtheted, mint régen látott barátok arcát,
vagy hagyhatod lebegni közöttünk
elszabadult luftballonként,
csak ki kellene mondanom,
lazán és könnyedén,
akár egy hanyagul odavetett sziát,
eléd dobni, mint fuldokló halat,
és reménykedve várni,
visszaengeded-e a vízbe,
vagy mögéd osonni egyszer,
amikor nem számítasz rá,
és füledbe súgni,
de bárhogy döntök is,
végül nem mondok semmit,
csak nézlek,
ahogyan nyárvégi gólyák nézhetnek
fészkükre indulás előtt