Akkor születtél, amikor a nyár születik.
Szűk életemben te gyújtottad a nyár tüzeit.
Voltál a hirtelen napfény, az érlelő,
Teremtő-aszaló koranyár, a szigorú-szép erő.
Voltam a rosszfajta rög, a fényedre sóvár,
Te meg a tékozló, túl hamar ellobbanó nyár.
Rám tékozoltad termékeny, szertelen ős-tüzedet:
Korai termés volt, mégis kicsit fanyar és elsietett.
Akkor jöttél hozzám, amikor a nyár volt születőben.
Burjánzó, mérgező gyomrokat égettél ki belőlem!
Felgyújtottad a börtönző, fullasztó, puha kacatot,
Amibe engem a szomorú gyerekkor beleszorított.
Ígéret voltál és ítélet: önmagam ellen ítéltél.
Ó, milyen láng voltál, perzselő, csontomig értél!
Tiltottad, irtottad, új törvényt teremtő láng-akarat,
Élni a megszabott anyagot, megútált önmagamat.
Tisztító tűz voltál, csontomig égetted életedet,
Hogy néha a csúcsokon önmagam ellentéte legyek,
Szívembe ültetted túl hamar ellobbanó nyaradat,
Te tündöklő, tékozló, életet fakasztó tűz-akarat.
Új nyár lobban, az ég meg az utca tüzes –
Láng a világ, te lobogsz ma megint, a te évszakod ez.
Aszaló, teremtő láng-törvény, könyörtelen!
Éltető, égető, szigorú, szép erős, hős szerelem!
Süt a nyár, perzsel már, felel rá, szemébe néz
Bennem egy régi nyár, még mindig lobogni kész.
Az, ami bennem a legjobb – nem én vagyok:
Te lobogsz bennem, eleven törvény-akaratod
Kérlelhetetlen igény, aki szüntelenül követel,
Próbára küldesz és próbádra felövezel,
Csak te szorítasz rá, hogy félve se féljek,
Szívemben, eszemben te az egészség, te vagy az élet,
S az ad erőt, ami benned tizennégy éve megállt,
Gyűlölni, megvetni örökre a halált, a homályt.
Égen és földön és bennem is újra a hajdani tűz ég:
Merni, ragyogni – tehozzád csak ez a hűség.
Lobogj, nyár, öreg nyár, lobogtasd szerelmünk tűzjeleit!
Mindig megszületsz bennem, mikor a nyár születik,
Amikor rövid az éj, hosszan tündöklik a fény,
S szűköl a halál, mint a mi nyarunk elején.
